[8-1]
Csak annyit még az enyémhez, hogy a címe az lett, hogy:
Nem az Én hibám! |
******
Odafenn nincs Idő. Azt azért kapjuk idelenn, hogy megtanuljunk nélküle élni. A lélek, akit Mexinek hívtak, rengeteg másik lélekkel barátkozott össze. Mindennap, ahogy összefolyt a jelen boldogsága egyetlen szép idővé, és a múlt elfakult, játszottak és beszélgettek, és köszöntötték az érkezőket. És ha valakinek mennie kellett, elbúcsúztatták és erőt kívántak neki faladatához. Akkor volt egyedül bánat odafenn a felhőkön.
De a lélek, akit Mexinek hívtak, tudta, hogy nem szabad elfeledkeznie arról, hogy neki idefenn is van még egy feladata. Az utolsó. És mindig érezte, hogy egyetlen egy dolog még hizányzik neki idefenn.....
De egy nap, játék közben, a lélek, akit Mexinek hívtak, összerezzent a nevetés közepén. A többi lélek csodálkozva fordult felé, de ő már nem is látta őket.
Elképzelhetetlen száguldás volt, ahogy maga mögött hagyott mindenkit és mindent. A világ elmosódott, még a lélek szemeinek is, és aztán ott állt, a szivárvány alatt. Ide sosem találhattak el, akárhogy keresték. Ide csak akkor jutott el a lélek, ha kellett.
A messzeségbe révedt, és megborzongott.
Aztán feltűnt Ő, egy ragyogó, nagy lélek, akit sosem látott, és mégis mintha mindig is tudta volna milyen, mintha mindig együtt lettek volna, és csak pillanatokra, kínzó pillanatokra váltak volna el. Nagyon messze volt, és nagyon lassan jött, mert végig őt figyelte ámulva.
A nagy, fényes lélek végül, ezredévnek tetszett ez az idő, beért a szivárvány alá. A lélek, akit hajdan Mexinek hívtak, sivítva lódult meg felé, újra csak a gondolattal megérthető sebességgel, aztán valósággal felborultak, összekavarodtak, és zokogva, kacagva hemperegtek együtt a gigantikus színes felhőkön.
Nem váltak el soha többé. És soha többé nem hagyták el a Boldog Birodalmat.
Már nem volt miért. :) |
alias Kutyahűség
Az öreg keverék kutya reszketett. Furcsa, hogy pont azoknak adott az Ég több érzéket, akik épp nem tudják magukat jobban védeni ezekkel a szörnyűségektől, ami körülveszi őket. És az öreg jószág hatodik érzéke még a szétroncsolt ízületeibe hasító fájdalomnál is jobban üvöltött a lelkében: vigyázz!!!!!
Mexi nem tiltakozott, mikor kivonszolták a szűk kis ketrecből, ahová két hete zárták.
Az utcán találták, behúzott farokkal és halott tekintettel téblábolt a zúgó járművektől centikre. Az emberek akkor simogatták, adtak neki ezt-azt enni, ő pedig úgy érezte a mennybe jutott. Koszlott, kikopott farkát csóválta, megpróbálta megnyalni az emberek kezét - azok pedig elhúzódtak tőle, de nem hagyták magára, és ő boldog volt. Boldog. Már nem emlékezett rá, hogy valaha is volt-e ilyen boldog, így ezt a pillanatot érezte életében a legszebbnek......Hát törődnek vele!!
És akkor idehozták. Két hétig ült, állt, feküdt, kis körökben sétált, kifelé nézegetett, és persze vakaródzott tovább a ketrecben, hisz a bőrbetegsége lassan minden szőrétől megfosztotta, de Mexi úgy érezte ez a hely nem olyan rossz. Kapott enni!!! Hálás, ragyogó szemekkel nézett a kéz után, ami délutánonként belökte neki a kutyatápot egy tálban. Mindig megpróbált megpuszilni, de a kéz elrántotta magát tőle....
Ő akkor az egyszerű lelkek őszinte, tiszta, fénylő örömével nekifeküdt a tálnak, és elnyammogta a tápot rossz fogaival.
Mindig úgy érezte, olyan jól esne még egy kicsi.....Csak egy kicsi.....
Letelt a két hét.
Érte jöttek.
Olyan furcsa volt minden! Mexi nem akart kimenni a ketrecből....Úgy érezte, ha kimegy, valami rossz fog történni...Óvatosan hátrahúzódott a falhoz, szemében ígérettel (egész életében ott volt az az ígéret), hogy jó lesz, ő igazán jó lesz, igyekezni fog, ő tudja magáról, hogy nem a legszebb és legokosabb, de jól fog viselkedni, nem bánt senkit, rá fog jönni mit kell csinálni a labdával, és olyan szépen tudja csóválni a farkát......
Pedig nem bántották. És mégis annyira félt, hogy a folyosón már minden lépésért rángatni kellett. Az öreg kutya pedig engedelmeskedett, mert a lábaiba hasító fájdalom nem engedte ellenállni...
A szűk kis szobában a hosszú folyosó végén már szűkölt. Az öreg kutyák szívbemarkoló, halk, könyörgő szűkölésével. Csóválta a farkát, hozzábűjt volna bárkihez, de erősen fogták a pórázt, nem engedték neki a mozgást.
Aztán egy tűszúrást érzett, és homályba borult a világ.
Könyörtelen koppanások. Koppanások, ütemre, ritmusra, erőről beszéltek már messziről.
- Hol van az állat? - nyitott be a menhely állatorvosának kis vizsgálójába a magas, karcsú nő.
A kopaszodó, tipikusan kicsinyes külsejű fickó behúzta a nyakát, aztán angyali (és undorító) mosoly terült el az arcán.
- Ó, üdvözlöm, Katalin! Milyen kellemes meglepetés, hogy ma is benézett hozzánk! Engedje meg, hogy megjegyezzem, állatorvoshoz képest ön mindig lenyűgözően fest!
- Elég lesz - hullámzott át a szobán az egészen halk hang. Különös mód a nő szürke szeme ugyanolyan kifejezéstelen maradt, mint amikor belépett. És a hangja is sima volt, udvarias, mint eddig. De a mélyén megmozdult valami...Egy olyan moccanat, mint ami az éjszaka méhében rezzen meg egy pillanatra, és mégis csendet teremt az erdőben egy pillanat alatt. Jéghideg, hátborzongató fenyegetés simult bele a sivár kis szobában álló elegáns nő hangjába. Ilyen érzés, mikor a halál angyalára ismerünk rá egy kosztümös alak szemében. És az ítéletére....
- Öreg volt....Nagyon öreg....beteg....Beteg volt! Ezzel tettem a legjobbat! Nem tarthattuk tovább! - mondta egyre kapkodóbb, egyre magasabb hangon a nyomorult férfi.
- Maga gyógyító! Egy orvos! Az lenne a kötelessége, az elrendelt feladata, hogy gyógyítson, és életet mentsen! - sziszegte ajkai közül amaz, szürke szemébe pedig kiült a lobogó, lángoló gyűlölet.
- Két hete volt itt! - sipította a szerencsétlen doktor, íróasztalába kapaszkodva.
- És én megmondtam, hogy ma érte jövök - fejezte be halkan Katalin.
Egyetlen szempillantás volt csak, hogy a férfi elé lépjen, olyan közel, hogy álla csaknem annak homlokához érjen. Lenézett a reszkető férfira, akinek a nevét sem tudta, de tenni fog róla, hogy mostmár más se tudja meg.
- Tönkreteszem. Magát és a koszlott telepét is. Magának vége! Bezáratom ezt a kócerájt, maga pedig a börtönben fog elrohadni! - morogta a torka mélyéről a férfi fülébe. Aztán hatalmas lendülettel sarkonfordult, és nagy léptekkel kiviharzott az irodából.
A cipősarkak koppanásai sokáig visszhangzottak a folyosón. A menhely vezetője, az állatorvos, aki már régen nem érezte magában azt az elhivatottságot, ami a pályára hívta, és aki épp emiatt gyűlölte a havonta ellátogató felügyelőnőt aki mindenben ellentéte volt, percekig bámulta az ajtót. Szakadt róla a víz, és bár nem érezte, patakzottak a könnyei.
Ha lett volna szíve, talán rájöhetett volna miért. De már nem volt.
És nem is maradt ideje. Néhány perccel később, ahogy a széke felé fordult, összerándult, a mellkasához kapott, aztán összerogyott a kis szobában.
Nem siratta senki.
Hatalmas rózsaszín felhők...És világoskékek....És néhány almazöld....És narancssárgák......Lágy fény.....
'Hol vagyok?' akarta kérdezni a lélek. De rájött, hogy elég gondolnia, a kérdés valahogy előjön magától...Nem tudta kap-e választ, de ahogy ott lebegett a gyönyörű, milliárd illattal daloló vidék fölött, vagy talán vidékben, nem is volt benne bztos, hogy akarja-e tudni.
'Ahová minden kutya kerül' kapott választ egy kedves, ringató hangtól. A lélek, akit Mexinek hívtak a földön, csordultig telt örömmel a hang első szavától is. Mintha egy meleg takaróba burkolták volna, és megsimogatták volna egész lényét, ahogy ez a hang elérte. A hang szeretettel volt eltöltve, és ez a szeretet neki, és csak neki szólt. És feltétlen nélkül áradt felé.
'Ki vagy?' akarta kérdezni ezt is, újult erővel.
'Aki odaküldtelek, ahonnan eljöttél' válaszolta a hang egy kicsit talán komolyabban.
A lélek, akit hajdan Mexinek hívtak, emlékezett, ha homályosan is, hogy honnan került ide. És most döbbent csak rá, hogy nem fáj semmije, nem viszket a bőre, és nem éhes....
'Szörnyű volt ott' telt el borzalommal 'Miért küldtél oda engem?? Bántottak! Nem kellettem senkinek sem! Miért?!' zúdult elő belőle a sok évig visszatartott fájdalom.
'Hogy vége legyen olyasmiknek, amik másképp folytatódtak volna. Szörnyű dolgokat fejeztél be végleg. Ezért küldtelek le. Tudom mennyi fájdalom ért. Ezért köszönöm neked, hogy végigcsináltad' hullámzotta körbe a fenséges hang, és ezúttal a lélek, akit Mexinek hívtak, felfogott egy szikrányit a hatalmából...és hogy mennyire bánja ez a hang, hogy ő annyi sok rosszon kellett keresztülmenjen, és milyen hálás neki, őneki, mindezért.
'Nem is csináltam semmit' ismerte el zavartan.
'Ó, dehogynem!' nevetett fel halkan a hang, és a lélek, akit Mexinek hívtak, úgy érezte legszívesebben a felhőkbe vetné magát, és hemperegne, hemperegne, olyan földöntúli, elépzelhetetlen örömmel töltötte fel a nevetés. 'Volt régen egy családod. Már nem emlékszel rájuk, és nem is emlékezhetsz ezután. De a legkisebb lánygyermek nagyon szeretett téged. Mikor eltűntél, mert este elengedtek a háztól, és messzire, túl messzire csavarogtál el, az a lánygyerek hosszú-hosszú ideig sírt utánad. A családja a fájdalma miatt összefogott, hogy megvigasztalja, pedig a családban már úgy tűnt semmi sem tart össze senkit senkivel. Újra egy lett a család. Miattad. És az utódod, egy szegény kóbor kutya, akit odavetett a sors, és az apa hálát adott érte nekem, begyógyította a kislány szívét. Bár rád mindig emlékezni fog. Az a kutya is neked köszönheti békés, szeretetteli életét. De ha ez nem lenne elég, hosszú-hosszú kóbor életed során sokan láttak téged. Rengeteg ember. Nem mind érezte és tudta rögtön akkor, hogy a szívükben változni kezdett valami. De az Idő mellettem áll. Nagyon sokan kezdtek el szebb és jobb életet élni, vigyázni maguk körül minden élőre - csak mert egyszer láttak téged, akár messziről. És a szívükben felébredt a részvét. Bár nem tudtak segíteni rajtad, segítenek azóta másokon, mert mindenkiben téged látnak. És jobbá akarják tenni a világot - miattad. S bár ez nem az utolsó jótetted, az utolsó, amit elmondok neked, a menedék pusztulása, ahonnan ideérkeztél. Egy ember szívében mély nyomot hagytál...Ő akart lenni a társad, a gazdád, az embered. Akkor is, ha mások talán szebbnek vagy jobbnak tűntek a szemében - ő téged akart. De nem talált meg. Mert vissza akartalak mostmár hozni, mihozzánk, haza. De neked hála, az a szörnyű hely nem létezik többé. Az ottani bajbajutottak jobb, gondoskodóbb helyekre lesznek küldve. Ami pedig azt az embert illeti, aki felelős volt a szörnyűségekért - nemsokára megérkezik ide, és én beszélgetni fogok vele. S a szíve újra ép lesz, és vissza fogom küldeni, egy nehéz feladattal'
A lélek, akit Mexinek hívtak, könnyezett volna, de a Mennyben nincsenek könnyek.
'Mi lesz most velem?' kérdezte kicsit félve.
'Az mostmár csak rajtad áll' simított végig rajta szeretettel a hang.
'Mit kell tennem?' kérdezte aggódva, de bízott a hangban. Érezte, hogy megteheti.
'Válaszhatsz. Amiért megtetted, amire kértelek hajdanán, ez a jutalmad. Van odalenn a világban egy lélek. Meséltem neked róla. Aki miattad jóvá teszi sok menekült kutya életét, és aki miatt soha többé nem kerülhetnek arra a szörnyű helyre a társaid. Ez a lélek és te, egymásnak vagytok szánva. Találkoztatok már, de akkor külön kellett válasszalak, mindkettőtökre fontos feladat várt....Most viszont, ahogy lassan ő is teljesít mindent, amire kértem, ideje, hogy együtt lehessetek! A küldetéseiteknek vége, s mindent sikerrel tettetek meg. Így eldöntheted, hogy utánamész a lenti világba, és megkeresed őt, vagy inkább itt vársz. A világ odalenn nagyon zűrzavaros, de megtalálhatod őt, a szíved vezetni fog. Vagy várhatsz itt, ahová ő is meg fog érkezni egy napon, és ahol együtt maradhattok majd az idők végezetéig. De erre várnod kell, míg eljön az ő ideje, hogy visszatérjen ide' zengte a hang szabadságot adva a léleknek, akit Mexinek hívtak.
A lélek, akit Mexinek hívtak régen, hosszú-hosszú ideig gondolkozott. Ha lenne odafenn Idő, akár azt is mondhatnánk, hogy napokig, órákig, vagy hetekig. Tudta, érezte, hogy jár neki az a másik lélek. Az ő társa, társlelke!!! Igen, hozzá tartozik!
De mit tegyen?
'Gyávaság lenne....Ha azt kérném, hogy itt várhassak rá? Akármeddig. Ha kell, egyhelyben ülök, és nem mozdulok ezer évig...Félek visszamenni....És ha nem találom meg a zűrzavarban odalenn? Mindenképp találkozni akarok vele, vele akarok lenni! Itt fogom várni, ameddig csak kell' fogadkozott, reménykedve fordulva a hanghoz.
'Miért lenne gyávaság? Hűen várni, míg elérkezik a pillanat, egy nagy feladat! S méltó hozzád. És megérdemled, hogy itt várhasd a társad, míg megérkezik kutyahűséggel' nevetett halkan, lágyan a hang először, aztán büszkén és bátorítón.
'Ugye meg fogom ismerni? Ugye?' kérdezte felragyogva a lélek, akit Mexinek hívtak.
'Ó hogyne! Nem is lehet másképp' ígérte a hang, ráragyogva a lélekre, akit Mexinek hívtak. 'Addig érezd otthon magad! El fog telni az idő hamarabb, mint hinnéd!' tette még hozzá.
'És akkor itt maradhatunk? Soha többé nem válunk el, és soha többé nem kell visszamennünk?' kérdezte még előre félve.
'Soha, soha többé' simogatta meg búcsúzóul a hang, és elhullámzott a csodavilág másik mezsgyéjére. Már várta egy lélek...
Odafenn nincs Idő. Azt azért kapjuk idelenn, hogy megtanuljunk nélküle élni. A lélek, akit Mexinek hívtak, rengeteg másik lélekkel barátkozott össze. Mindennap, ahogy összefolyt a jelen b |
Még nincs címe...de valami ilyesmi lesz, hogy
Kutyaélet, vagy Nyomorultság... vagy ilyesmi
Valami szörnyen rideg helyre kerültem. Hideg, érdes betonon fekszem, körülöttem rácsok, a falon egyetlen szűk ablak, amin alig-alig szivárog be fény. Egyetlen koszos rongy szolgál fekhelyül, de az érdes beton érzését nem nagyon tompítja. Fogalmam sincs hogyan, vagy miért dobott a sors ebbe a borzalmas kalitkába. Emellett nem csak a hely idegensége és ridegsége taszít, hanem az is, hogy teljesen egyedül vagyok. Itt kell majd leélnem az életem? Naponta dobnak egy maroknyi száraz valamit a tálkámba és legyek boldog? Mégis mit követtem el, hogy börtönbe zártak?
Alig pár hónapos voltam, mikor kényszerrel elszakítottak a mamámtól. Talán itt kezdődött minden. A hely, ahova kerültem, nem volt túl nagy, de igen barátságos és a kétlábúak akikkel élnem kellett nagyon odaadóak voltak. Ráadásul terrier létemre túltengett bennem az energia, kölyök koromban meg még egy icipicit sem figyeltem másokra, így folyton feltúrtam a lakásukat. És ők sosem szóltak semmiért. Pontosabban valamit hablatyoltak nekem, de nem éreztem azt sosem, hogy van olyan dolog, amit nekem nem szabad. Boldog voltam. Nagyon boldog, annak ellenére, hogy amint kicsit nagyobb lettem már nem nagyon foglalkozott velem a kétlábú család, még a legkisebb emberkölyök sem.
Aztán egyik napról a másikra kikerültem a kertbe. Lehet, hogy nagyon szép kertjük volt, lehet, hogy eddig sem foglalkoztak velem túl sokat, de eddig nem voltam elválasztva tőlük. Ez nagyon megrázott, napokat, heteket töltöttem az ajtó előtt azzal, hogy próbálkoztam a bejutással. Aztán meguntam. Néha ki-be járkáltak, akkor azt hittem van remény, de csak addig foglalkoztak velem, amíg ki nem léptek a kapun az utcára, vagy vissza a lakásba. Gondolom akkor is csak azért, mert ott ugráltam körülöttük.
Staffordshire énem egyre jobban bontakozott ki. A macskák voltak az egyetlen, igaz játszótársaim. Na jó, lehet, hogy ők nem így gondolták, de ők legalább futottak, ha fogócskázni akartam, vagy felborzolva a szőrt a hátukon fújtak, ha bunyózni.
A másik játszópajtások a virágok voltak, de szép lassan mind elkerítésre került tőlem. Nem értem miért, hisz sosem szóltak, hogy nem szabad.
Ha néha, nagyritkán kijöttek a gyerekek játszani velem, akkor iszonyatos boldogan ugráltam a nyakukba és morogva játékra hívtam őket, de ilyenkor vagy egy kiadós pofont kaptam és kiabálást, vagy csak simán ott hagytak és akkor megint egyedül maradtam.
Sosem értettem meg a kétlábúak viselkedését, azt hiszem most már soha nem is fogom.
Egyik nap különös dolog történt. Egy lány emberkölyök baktatott el a ház előtt valami fura élőlénnyel. Jobban mondva nem is élőlény volt... gurult két keréken és iszonyatosan sovány volt. A kerítésre felágaskodtam, ugattam neki, de csak a kislány visított egyet. Mivel a furcsaság csak gurult a két kerekén a kislány mellett, meg nyikorgott, morogtam is rá. Valahogy nagyon nem tetszett nekem az a valami. Kinyúltam utána az alacsony kerítés fölött, de a kislány visítva ellökte magától és az eldőlt.
Na attól a naptól fogva meg voltam kötve. Utáltam a nyakörvet és utáltam a kötelet. Utáltam a magányt és utáltam azt, hogy nem rohangálhatok. Elkövetkezendő napjaim unalmasan teltek el. Most már annyit sem foglalkozott velem a családom, mint eddig, mert nem ért el a láncom se a kapuig, se az ajtóig és így nem tudtam körülugrálni őket. Család?!?!?! Ez nem volt család!
Aztán csak teltek a napok. Néha a kutyaház egyik felén feküdtem, néha a másikon. Már a macskákat sem kergethettem. Semmi! Semmi nem volt, amivel leköthettem volna magam. Hetente új tálam volt legalább. De csak mert naponta lerágtam belőle egy darabot és a hét végére már nem sok maradt belőle.
Ennyi! Ezzel telt el az életem egy jelentős része, ráadásul a legenergikusabb életkoromban. És néha már utáltam az életet!
Talán évek teltek el így...láncon. Soha nem jártam még kint, a kerítésen túl! A ház belsejét sem láttam már mióta kitettek, a kertnek meg csak annyi részét taposhattam, ameddig elért a lánc. A nyakörvemet sem igazgatta senki. Már majdnemhogy kikoptatta a nyakamon a szőrt, de senkit nem érdekelt. Nekem meg viszketett, később fájt. Kezdtem lesoványodni, izmaim az évek alatt eltűntek. Vizet és ételt ugyan kaptam, de minden héten volt olyan óra, volt olyan nap, hogy igazán szomjaztam, vagy éhes voltam. Nyáron nem volt elég árnyékom, télen csekélység volt az a kutyaház, amit összetákoltak. Fáztam.
Tényleg nem tudom hány év telt el így, de soha egy szót sem szóltam, vagy panaszkodtam. Viszont egyik nap megváltozott minden.
Egy kis kölyök érkezett a házhoz. Amikor kiszáltak a kocsiból a kölyökkel, először ledöbbenve megmerevedtem, majd amikor a kapuhoz értek, mint ha valami tolvaj bandát látnék, morogtam. Iszonyatos, pokoli méreggel és dühhvel kezdtem el morogni. Biztos vagyok benne, hogy a féltékenység is hajtott, de leginkább a kétlábú, emberi fajzatnak szántam a morgást.
Hát most észrevettek! Odaszóltak valamit, de aztán mentek tovább be a házba, gondolom a kis kölyök miatt, hogy elfoglalhassa az én kölyökkori helyem. Pár perc múlva a családfő kijött a kertbe... meglepetésemre hozzám. De én csak morogtam! Nem tudom pontosan mi hajtott, mi vitt rá arra amit tettem, de amikor a férfi odaért hozzám, teljes erőmből belekaptam a kezébe.
Eltompult előttem minden. Nem azért, mert leütött, vagy befogta a szemem valamivel. Annyira hajtott a düh, a méreg, az előző éveim gondolata, hogy már nem emlékszem a következő percekre. Csak annyira, hogy végül itt kötöttem ki. Ebben a börtönben. Talán még a láncot is elviselném most a madarak csiripelésével, akár macskák nélkül. De ezt nem kívánom senkinek! A legszörnyebb érzés, hogy igazából nem egyedül vagyok! Több kutyát is bezártak egy-egy ilyen ketrecbe, de egyikkel sem érintkezhetek és gondolom ők sem egymással. De minek is?!
Most biztosan újabb évek telnek el majd hasonlóan, mint a láncrakötött éveim. De lehet, hogy nem fogom kibírni....
Pár hét múlva változás történt az öreg staffordshire életében. Kinyitották szűk ketrecének ajtaját, pórázt kötöttek rá és kivezették a menhelyről. Soha többet nem tért vissza!
|
Mindkét novellám folytatása...nesztek! :P
Folyt.köv. SZERETLEK!
Ezek után viszont nem volt választásom. Az orrom alatt motyogva elhadartam egy zavartabbnál is zavartabb „köszönöm”-öt és elindultam lassan arra, amerre mutatták.
-Hol volt, Hol nem, Rád leltem éltem hajnalán....
Szólalt meg a fiú, halkan, kissé dúdolva, mint aki csak magában költögeti épp a verssorokat. De ezen szavak után akkorát dobbant a szívem, hogy még a kezemmel is érzékelhettem volna, ha a mellkasomra helyezem. Lassan megfordultam. Újabb csendes, egymásra ragadt tekintettel eltelt percek következtek. Aztán Ő lépett közelebb hozzám. Én ledermedve álltam. Nem hogy szólni, mozdulni nem mertem. Vajon most mi lesz?
Az érzések kavarogtam bennem....ezernyi érzés.
Ő csúnyán kihasználta tehetetlenségem és megfogta két kezem. Közelebb hajolt és egyetlen szót súgott a fülembe: „Szeretlek!”. Az én lelkemben is tömkelegnyi felismerhetetlen érzés keringett, de ebben az egy szóban annyi érzelem gyűlt össze, amitől még jobban ledermedtem. Őszinte, de számomra ismeretlen érzések áramlottak át a lelkemen ezzel az egyetlen szóval. Majd lassan nem csak belülről érezhettem ezen furcsa dolgokat, hanem kívülről is, méghozzá az ajkaimon. Egy lassú és rövid csók volt....
Még mindig mozdulatlanul álltam és tűrtem, de ezzel a csókkal hirtelen, mintha minden kérdésemre választ kaptam volna.
A szerelem, ez az érzés eddig is bennem volt, csak nem ismertem fel. Ezen a napon viszont már mindent megértettem. A fiú azt hitte szíve olyan lányt választott, akit sosem lehet majd kiszakítani naív hétköznapjaiból és ezért indulni készült. Azonban kellemesen csalódnia kellett, mikor utánafordultam és megfogtam a kezét. Bár újabb szótlan percek következtek, tudtam, hogy most nekem kell mondanom valamit. Persze ezen nem kellett gondolkodnom. A szívem kényszerített, a szám pedig magától mondta ki a szót az előttem álló fiúnak címezve:
-Szeretlek!
Folyt.Köv. FARKASÉLET
...4 fríz kanca húzza. Ahogy a négy kerék megáll és kiszáll a kocsiból, szemeit el kell takarnia az erős fénytől. Lakk cipő, fekete öltöny, fehér ing, nyakkendő.....
Az erdő szélén áll és nem mer belépni. Ha bemegy, már tudja, hogy nem ugyanaz a falka fogja fogadni. Mégis, ha most belép és visszafogadják, soha többet nem hagyhatja itt őket. És ő pont ettől fél. Hogy nem tud többet elszakadni tőlük. Pár éve minden vágya ez volt, most meg félt belépni, nehogy álmai valóra váljanak.
Furcsa 5 év volt az előző. Belül folyamatos változáson ment keresztül. Leírni is nehéz lenne, nem hogy érezni. Egyik nap egy furcsa lányba botlott bele és..... szerelmes lett. Olyan kötődés alakult ki közöttük, mint amilyet még senki másnál nem látott. Ezért félt most belépni az erdőbe.
Választás előtt állt. A lány, akit szeretett nem épp egy ilyen erdőbe volt való. Már első látásra lerítt róla, de emellett olyan betegsége volt, amitől távol kellett, hogy tartsa magát az ilyen helyektől.
Csak bámulta az égbe nyúló fákat, a lombjuk alatti csodálatos életteret.... Élhetné az életét, ahogy pár éve álmodozott róla. Zöld közegben a farkasokkal, szabadon.... Vagy él egy betondzsungelben, a város mélyén, de igaz szerelmével....
Végül szobornak tetsző arccal megfordult és visszaült a négylovas hintóba..... |
Farkasélet
...és egyetlen szót sem tudott írni arra az átkozott lapra. A falnak dőlt, az asztalra feküdt, aztán a padjára könyökölt és megtámasztotta a fejét, közben pedig folyamatosan a tollát rágta. Semmi. Egyetlen szám vagy betű nem került a fehér papírosra.
Most meg? A sötét szobájában ül és vár. Várja, hogy vége legyen a büntetésének. Ennek a rémálomnak, amit a legtöbb gyerek legalább egyszer végigszenved az életében. Szobafogság. Micsoda hülyeség?! Akármekkora hülyeségnek tűnik, nála nagyon jól beválik. De hogy ne válna be?! Ennél a gyereknél, akit a négy falon kívül várja a nagy világ és egy másik élet?! Már hogy a fenébe ne hatna a lelkére, ha bezárják egy természettől mentes kicsiny szobába?!
Vasárnap reggel volt, lejárt a büntetés. Már a pénteki matek teszt alatt is leginkább ezen a pillanaton jártak a gondolatai, csak épp ő mindezt aznap délutánra helyezte volna, nem a szabadideje utolsó óráira. Maga mögött hagyva a falakat rohant, hogy minél előbb elérje célját, az erdő legmélyét. Régebben természetvédelmi terület volt, mostanra már a kutya sem foglalkozik vele, szinte érintetlen.
Lélekvesztve rohant tehát egyre mélyebbre és mélyebbre az égbe nyúló fák között és ő még is minden percben tudta merre kell mennie. Ismerte az erdőket, mint a tenyerét. Talán még jobban is. Ügyesen vett minden akadályt, edzettebb volt már a faluban bármelyik sportos focistánál. Hirtelen azonban megállt. Felugrott egy erősebb, kidőlt fatörzsre és elüvöltötte magát. Na de nem akárhogy! Farkasüvöltés volt ez a javából. Olyan vonyítást hallatott néhány ugatással köretezve, hogy a fiatal farkasok mind megirigyelhették volna. Azután várt, és hallgatott. Várta a választ. Nem telt bele egy egész percbe, mire meg is kapta. Őszintén, boldogan elmosolyodott. Először csak egy vidám, üdvözlő ugatás, aztán még egy és még egy, majd önfeledt csaholás közeledtét hallhatta. Pontosan negyven lábacska szaporázott a még nem egészen 17 éves fiú felé. Nem sokára felbukkantak az ugatások gazdái és a tinédzser fiú mindennél boldogabban ugrott a hatalmas, szürkebundás alfahím nyakába, akitől a fiú azonnal kapott is pár nagy nyálas puszit az arcára. De nem sokáig örülhettek egymásnak, mert a csapat négy kölyke lerángatta a fiút apjuk „öleléséből”, hogy végre belekezdhessenek egy nagy játékba, ha már az előző nap elmaradt.
-Bocsássatok meg, hogy nem jöttem tegnap.-szólalt meg , miután többé-kevésbé rá tudta venni a kicsiket, hogy várjanak pár percet. A hatalmas hím szemein a kamasz fiú már látta, hogy megérti őt, bármi is volt. Hisz mind tudták, hogy ez az embergyerek már a farkasokat tekinti családjának és nem az embereket. Sem szavakkal, sem tettekkel nem bántották soha, de ő érezte, hogy a lelke ide tartozik, nem a kétlábúak közé.
Na eddig tudtak várni a pár hónapos kölykök. Ráugrottak furcsa társukra és ott harapták, húzták, vonták ahol tudták. Ezután ő sem vesztegette az időt, belekezdett az önfeledt birkózásba a négy kis tappancsossal. Persze minden ilyen játék alkalmával szerzett pár piros csíkot testének minden tájára, de ezek sosem voltak mély sebek és pár nap múlva már nyomuk sem volt. Földön fetrengés, gurulás, harapdálás, játékos morgás. Néha már úgy látszott arról szól a játék, hogy ki sajátítja ki magának az emberi falkatagot, de ilyenkor ő mindig a négy kicsi fölé kerekedett és kezdődhetett előlröl az egész.
Talán fél óra, háromnegyed óra lehetett a játékidő. A fiú otthon evett, neki elé rakják tányérban az ételt, de ennek a falkának minden nap meg kell küzdeni a betevő falatért. Végül a vezérnőstény intette csöndre a kölyköket. A csapatból négyen szoktak vadászatra menni, miközben a másik két idősebb nőstény vigyáz a kölykökre. A fiú eleinte a dadákkal volt, de később engedélyt kapott arra, hogy a vadászokkal tartson. Az első ilyen vadászatokon úgy látszott „kitűnően” tereli a vadat. Kitűnően tereli úgy, hogy többet látni se lehessen. Minden alkalommal sikerült legalább egy vadat elszalasztaniuk, mert vagy felbukott valamiben, vagy rálépett egy száraz ágra.... Ilyen esetekben a szerencsére voltak bízva, hogy a négylábú étel a farkasok felé kezd-e el menekülni, vagy sikerül megszöknie. Azóta már beletanult a vadászéletbe. Kitartóan menetel a többiekkel, csöndben, hangtalanul. Szaglása nem fejlődött olyanná, mint a farkasoké, de hallása és látása annál inkább.
Ezt a fiút minden hétvégén újra várja az iskola. A farkas-iskola. Mióta beleforrt ebbe a falkába már nagyon sokat tanult. A farkasok életéről mindent tud elméletben és gyakorlatban is többé-kevésbé, de sosincs két egyforma hétvége. Minden egyes alkalommal tanul valami újat ezektől a csodálatos állatoktól.
Sok sikertelen vadászat után mégis maradt a posztja a csapat ezen részében, de a pár év alatt megtanulta, hogyan kell csendben közeledni a préda felé és hogyan kell úgy meglepni azt, hogy mindenképp a hegyesfogú társai útjába kerüljön.
Ma is egy sikeres portyán voltak túl. A kölykök és az alfa pár már a szájuk szélét nyaldosva, teli hassal pihentek egy bokorsor alatt, csak a négy kamasz nőstény falatozott még a hatalmas szarvasbika maradványaiból. Az emberkölyök meg mint mindig, most is talált egy magasabb helyet, ahonnan szépen beláthatja a környéket, de legfőképp társait, vagy ha úgy tetszik, családját.
És bekövetkezett, amire a leginkább nem vágyott. Sötétedett. Ideje hazaindulnia. Nagyot sóhajtott, összeszedte minden erejét és leugrott magaslati helyéről, hogy elbúcsúzzon bundás testvéreitől. Hazafelé már nem épp lélekvesztve rohant. Inkább csak a földet bámulva baktatott. Újabb sóhajjal gondolkodott el a következő keserves héten, ugyanis újabb unalmas iskolai napok várnak rá. Igen! Megtehette volna, hogy többet nem megy haza és a farkasokkal éli le egész hátralévő életét, de nem tette. Nem tette, mert tudta, hogy az emberek mindenre képesek, mégha nevelőszüleiről is van szó és egy ilyen elhatározással veszélybe sodorhatná a farkasokat. És emellett sokszor belecsapott a gondolat a fejébe, hogy ő mégis csak ember. Pedig folyton az erdei életről álmodozott. Mindig is emberi élete volt, de az erdőben született, az erdőben nevelkedett és lakott szüleivel egy nagyobbacska faházban. Ekkor még nem tudott különleges kapcsolatáról a farkasokkal, de már ekkor is nagyon szerette őket. Szüleivel gyakran felkeresték az odúkat, hogy meglessék az állományt és hogy hogy vannak a kölykök. Csak hogy ennek a gyönyörű életnek véget vetett a Sors és elvitte szüleit egy egyszerű, ám igen veszélyes betegséggel. Ezek után került a természetet nem igen kedvelő nevelőkhöz, akik ha nem is minden áron, de próbálják kinevelni a fiúból az álmodozást és az értelmetlen erdőjárást.
A múlton és a jelenen gondolkodva érte el az erdő szélét, ahol már várták nevelőszülei. Késő volt már, mire el tudott aludni. A hétfők sosem könnyűek neki és a hétvége is rövidebb volt, mint lenni szokott.
Valami igen furcsát álmodott, de ahogy kinyitotta szemeit, már nem igen tudta volna elmondani, hogy mit. Ez a furcsa álom viszont furcsa érzést hagyott benne, ami nem csak a hétfői napot kísérte végig, hanem az egész hetet. Egy percig sem figyelt az iskolában. Folyton rajzolt, vagy az ablakon bámult ki. Észre sem vette, ha hozzá szóltak, vagy megbökdösték. Még a tanárok is alig tudták kizökkenteni gondolatmeneteiből, ilyenkor azonban tovaszállt minden és már azt sem tudta miről gondolkodott pontosan és persze az iskolai anyagot sem. De az az érzés, amit az álom hagyott, az minden percben ott motoszkált a fejében és a lelkében. Nem volt rossz érzés, de határozottan nem jó.
Péntek délután viszont nem érdekelte már milyen érzés volt, vagy milyen álom. Hátán egy kisebb táskával, abban pár szendviccsel és egy bicskával elindult meglátogatni a farkasokat. Nagyjából ugyanott, ahol minden hétvégén, most is felugrott arra a kidőlt fatörzsre és felvonyított. Várt és fülelt, mert nagyon szerette hallani az első, boldog válaszugatást. Nem is kellett sokáig egyedül ücsörögnie, csak egy percbe telt bele, hogy a falka minden tagja megjelenjen látókörében. Most is az alfahímet üdvözölte először, majd az alfanőstényt, aki szinte az anyja volt, majd a kamaszokat és persze a négy kis kölyköt. Mivel a falka reggel már belakmározott, ma a fiú ki kellett, hogy maradjon a vadászatból. A kicsik zavartalanul próbálkozhattak a fiú holmijainak szétrágásával amíg bele nem fáradtak, a kamasz nőstények leginkább csak pihentek, az alfák pedig sétára indultak a fura falkataggal. A farkasok megértették ennek az embergyereknek minden szavát, a fiú pedig a hosszú évek alatt megtanulta ezen állatok összes kommunikációra használt mozdulatát, hangját, ígyhát ő is megértette őket.
Hamar eljött az este, de csak egy éjszakát kellett egyedül töltenie, ugyanis szombaton hajnali 6 óra tájában már indult is vissza, hogy újra négylábú családtagjai között lehessen.
Újabb vidáman töltött nap telt el az erdőben. Persze a mai napon is megszerezte piros csíkjait leginkább kezére, de szétszakadt pólóján át lehetett hasonlókat látni mellkasán és hátán is egyaránt. Szürkült. A kölykök már nagyban aludtak az odú mélyén, ahol álmaikat a kamasz nőstények őrizték. A fiú az alfapárral üldögélt kinn az odú bejárata előtt és a büszkén magasodó fák lengedező lombjait bámulva gondolkodott. Tudta, hogy indulnia kéne, de mint aki a földbegyökerezett...nem tudott megmozdulni. Gondolatai a farkasok körül szárnyalltak. Végül addig-addig hívogatták álmai, míg akarata ellenére is lehunyta szemeit és az Álmok Birodalmába zuhant.
Hirtelen pattantak fel szemei. Ijedten ugrott talpra, szedte a holmiját és indult is haza. Tegnap este az erdőben aludt. SOHA! Még sosem maradt el otthonról éjszakára. Tudta, hogy fogadószülei ennek nem fognak örülni. Elfogta a félelem és még gyorsabban kezdett futni. Többször eszébe jutott, hogy mi lenne, ha többet nem menne haza, de ezt mégsem tehette....
Az erdő széléről már látta házukat és ahogy gondolta, szüleit. Ami viszont furcsa volt, meg is torpant pár pillanatra, egy fekete lovaskocsi állt a kapu előtt. Először az jutott eszébe, hogy miatta hívtak valami felfedezőt, vagy Isten tudja kit, hogy keressék meg, de ezt a gondolatot el kellett, hogy vesse a következő pillanatban. Bőröndöket és dugig pakolt utitáskákat dobáltak be a lovaskocsi hátuljába. Mi ez?! Mi folyik itt?! Már azon töprengett, hogy mégis vissza kéne mennie az erdőbe, mikor nevelőanyja aggódó hangját hallotta meg. Észrevették. Csodás. Engedelmesen lépkedett közelebb és már előre hallotta a következő szavakat, előre látta, hogy szobafogságot fog kapni. És meg kellett, hogy lepődjön. A csomagok után, fogták őt is és egyszerűen betaszigálták a lovaskocsi egyik ülésére. Semmilyen kérdésre nem kapott választ. Miután a fogadószülők is beültek, a kocsis csattintott az ostorral, száját elhagyta egy hangos és éles „gyia”, majd a befogott 4 hatalmas fekete fríz kanca ügetéssel kezdte meg hosszú utat. A 17 éves fiú tele kérdésekkel, arcán csillogó könnycseppekkel nézte, ahogy eltávolodnak szeretett erdejétől és falkájától....
Az út hosszú volt és csendes. Nem álltak meg egy percre sem, pedig egészen éjszakába nyúlóan léptettek a lovak. A hold fénye világította meg a 4 kanca izzadt testét és az éj hidegében tovaszálló lehelletüket. A kocsist nem érdekelte, hogy a 4 ló kifáradt, ő kitartóan csapkodott az ostorral. Lehet, hogy csak a fiú hallotta, de többször farkasok fájdalmas vonyítása tépte ketté az éjszaka csendjét. Ilyenkor a kocsiban ülő kamasznak még szaporábban kezdtek hullani a könnyei. Hová mennek? Mi lesz így vele? Mi lesz vele, ha itt kell hagynia falkáját? Mennyi időre? És legfőképp MIÉRT?????
5 év telt el mióta bedobták a fekete hintóba és maga mögött kellett, hogy hagyja álmait. Talán most ugyanabban a fekete lovaskocsiban ül és talán ugyanaz a 4 fríz kanca húzza. |
Szeretlek!
|
A szerelem maga valamilyen fura érzések tömkelege, valamiféle földöntúli kötődés egy másik személy iránt. Leírhatatlan, elmondhatatlan, mégis majdhogynem megfoghatóan ott van minden ember életében, szilárdan beleivódva a szabálytalanul dobogó szívekbe. A legváratlanabb és a leglehetetlenebb helyzetekben érkezik, hogy az így is összekavarodott-kuszálódott dolgokat még nagyobb kioldhatatlan csomóvá alakítsa. És a végén mégis minden jóra fordul....
Velem is hasonlóan történt, bár akkor még a szerelem fogalmát sem tudtam volna meghatározni. Abban az időben aki tehette, mindent megtett a tudásért, azért, hogy elismerjék és élhető életet tudjon a jövőjében teremteni nem csak magának, hanem a családjának is. 17 éves voltam és én erre méginkább ráhajtottam. Szerencsém volt, így ki tudtam jutni a lehetőségekkel teli külföldre, méghozzá nem is akárhová. Egy teljes évig terveztem Portugália földjét taposni, hogy közben idegen nyelveket tanulhassak, kúltúrát és mindent amit csak felhasználhatok a későbbiekben. Havonta érkeztek a levelek a szüleimtől, a barátoktól. Persze én sem lustálkodtam. Amikor délután hazaértem, elolvastam mindet és mielőtt a fáradtság száműzte volna a fejemből, válaszoltam.
Kollégiumban laktam, iskolába jártam és mindemellett dolgoznom is kellett, hogy fenn tudjam magam tartani ezen utazásom alatt. Ha már dolgoztam, persze nem akármit. Olyat, amit még szerettem is. Nagy szenvedélyem volt a lovaglás, a lovak közelsége olykor mindennél többet ért nekem. Egy lovardához szegődtem, ahol hajnalonként, iskola előtt és délután, késő estig az istálló lakóit rendezgettem. Minden nap. Egy januári péntek estén azonban minden megváltozott. A kedvenc kancámnak válogattam össze a takarmányt, amikor szóltak, hogy ma előbb elmehetek. Kihasználtam, hisz a sok tanulástól és munkától minden nap egyre fáradtabb lettem. Megsimogattam a fekete, fehérrel foltozott kis keveréket, összeszedtem a cuccom és haza indultam, azzal a szándékkal, hogy végig alszom a hétvégét. Nem így lett...
Otthon, a kollégium portája előtt egy percre megálltam, hogy megnézzem a számomra kijelölt postaláda tartalmát. 5 vagy 6 levél lehetett benne, amiket egyszerűen csak belecsúsztattam a táskámba. Mire felértem a hosszú lépcsősoron a szobámig, már el is felejtettem, hogy van jópár iromány számomra a tatyómban, amit pár perccel ezelőtt dobtam le az ágy mellé, ahol már nagyban húztam a lóbőrt. Reggel madárcsicsergésre és a szobámba betévedő napsugarakra ébredtem. Mintha Tavasz lett volna. Nem voltam már álmos, de semmi kedvem nem volt felkelni, de még ahhoz sem, hogy egy icicpicit is kitakarózzam. Ekkor jutott eszembe az a néhány kézírás a szüleimtől és minden bizonnyal a barátaimtól és ez most pont egy tökéletes időpont volt, hogy ezeket elolvassam. Csak a kezemet kellett kidugnom a takaró alól, hogy az ágy mellett lévő hátizsákból kikutassam a papírokat. Szerencsére hamar meg is találtam őket. Talán, mint minden hozzám hasonló lénynek, nekem is az volt az első, hogy megnézzem kitől jöttek a levelek. A család, a legjobb barátnőm, egy-két közeli ismerős, egy közeli rokon és egy.... egy név nem volt ismerős. Budapestről érkezett, de nem hivatal, vagy ehhez hasonló, egy sima, civil személy lehetett az illető. Úgy gondoltam, biztosan elírta a címet, vagy ilyesmi. Félre is dobtam azzal a gondolatommal, hogy majd a többi után jobban szemügyre veszem. Kissé feljebb ültem, hátamat a falnak támasztva neki is kezdtem a levelek felbontásához. Nagy örömmel olvastam minden szót, azt is ami a családomtól jött, azt is ami a barátoktól. A szüleimnek azonnal vissza is írtam, hisz nagyon jól tudtam, hogyha sokáig húzom, elfelejtem és jogosan kapok majd a fejemre. Mikor befejeztem a levelekkel való tevékenykedést, egy nagy sóhajjal újra hátradőltem. Félrebiccentettem a fejem és akkor vettem észre újra az ágyam végébe hajított levelet. Azért csak hajtott a kíváncsiság, hogy ki vagy mi küldhette. Újra szemügyre vettem a címet, a nevet, a saját címem...és a NEVEM! Az én nevemre volt címezve, így biztosan nem lehetett egy félrekézbesített boríték. Azonnal neki is láttam a felbontásához. Talán valami hivataltól? Vagy haza kell mennem valami miatt? Vagy...remélem nincs senkinek baja otthon?!?! Mindenre számítottam, csak arra nem, amit végül megláttam a fehér papíron. Semmi előszó, semmi utóirat. Gyönyörű kézírással, kék tollal egy vers állt az egyszer félbehajtott A3-as papíroson.
„Hol volt, Hol nem, Rád leltem éltem hajnalán,
Hol volt, Hol nem, álmomban boldog voltam Véled talán.
De csak álom volt, így nem lesz már nyugtom semmiképp,
Hiszen sejtem jól, hogy élsz valahol,
Hát jöjj és keress és szívből szeress, Te Álomkép!”
Döbbenten emeltem fel a tekintetem a szövegről. Valahol rémítő volt a levél, hogy egy idegen...ki tudja kicsoda, ki tudja micsoda.... és csak így?!?!?! De emellett nem volt egy átlagos vers. Minden érzelem és minden tisztaság benne volt. Látszott, hogy a költője nem a rímekkel, nem a hosszúsággal, nem a szótagokkal volt elfoglalva a mű írása közben, hanem ténylegesen az érzelmeit írta le. De talán ez volt a rémítő számomra. Én, aki soha egy percig nem gondolt arra, hogy társat, PÁRT keressen maga mellé, most egy ilyen levelet kap...egy idegentől!!!!
Az első dolgom volt megírni a választ. Legalább 15 papírt gyűrtem össze és dobtam ki, mire megszületett a tökéletes verzió.
„Ki vagy?” Ennyi állt a levelemben. Borítékba csúsztattam, megcímeztem és.... vagy két hétig nem adtam fel. Nem mertem. Mi van, ha csak átverés volt az egész? De annyira érzelmes az a vers és személyre szóló...az ÉN személyemre. Egy idegentől??? De lehet, hogy ő ismer, csak még nem volt alkalmunk beszélni.
Tele voltam kételyekkel és mégis a kíváncsiság folyton szúrkáló szálkájának köszönhettem, hogy végül feladtam azt a két szót a postán.
Hónapokig nem kaptam semmit. Folyton az volt az első, ha hazaértem, hogy megnézzem, visszaírt-e az illető. Nem írt. Teltek-múltak a hónapok nekem folyton az a vers járt a fejemben. Már kívülről fújtam, annyirszor elolvastam, de egyre inkább kezdtem azt hinni, hogy valaki szórakozik velem. Nem jött válasz. Már nem tudtam mit gondolni, az a vers is az egyik fiókom alján landolt végül. Éltem tovább portugáliai életem továbbra sem törődve a férfi nemmel. Az a vers valahol mégis furcsa érzéseket keltett bennem, de nem foglalkoztam velük.
Március utolsó péntekén megintcsak fáradtan kullogtam haza. Kiszedtem a postaládából a nekem érkezett borítékokat és amíg felfele baktattam a lépcsőn, nézegettem a feladók neveit. Beletelt pár percbe, mire a fáradtság engedte felfogni, hogy attól az idegentől is érkezett levél, akitől 2 hónapja várom. Hirtelen már nem is voltam fáradt. Csak úgy szedtem a lábaim a lépcsőfokokon. Fent a szobámban ledobtam a cuccaim és nekiestem a leveleknek. Persze, hogy „Az a levél” volt az első, aminek feltéptem a borítékját. A papíron ez állt:
„Az a fiú, aki a világon mindennél jobban vár haza és annak a szívnek a birtoklója, ami csak érted lángol őszinte és lankadatlan szerelemmel!
Ui.: Bocsáss meg, ha az előző levelem hirtelen érkezett és... nem akartalak megijeszteni vele!”
A tőlem telhető legnaívabb választ írtam vissza rá. Valahogy nem tudtam hova tenni az életemben azt, hogy valaki szeret! Őszintén szeret! Mi az, hogy szerelmesnek lenni?! Mi az, hogy lángoló szívvel kötődsz valakihez, akitől függesz?! Aki éltet! Akkor még nem tudtam, de egyre jobban lobbant fel bennem mindez iránt a kíváncsiság.
Innentől kezdve mindkettőnk, ahogy megkaptuk a levelet, másnap már adtuk is fel a választ. Legalábbis én így tettem és tőle is elég sűrűn érkeztek írások. Én is és Ő is legfeljebb két sort írtunk, relytvényekben beszéltünk, főleg Ő, nem írtunk semmi konkrétat, de valahol mindig volt tartalma a szavainknak. Az övéiben a szerelem sejlett fel, az enyéimben a szerelem utáni kíváncsiság.
A napjaim ugyanolyanok voltak, mint eddig, semmi nem változott az órarendemet és a munkám időpontjait illetően, mégis nagyon lelassult az idő. Nem akart haladni. Szerettem volna azt hinni, hogy nem amiatt a fiú miatt, de minden egyes levele megérkeztekor rá kellett jönnöm, hogy miatta. Vártam a vele való találkozást. Azt, hogy egészben lássam magam előtt, hogy beszélhessek vele rendesen, hogy mindent szemtől szemben meg tudjak tőle kérdezni. Leginkább arra voltam kíváncsi, hogy mi is az a szerelem nevezetű érzéshalmaz....
3 vagy 4 hónap telt el várakozással, míg vérge elérkezett a nap, hogy repülőre üljek és haza utazzam. Minden úgy történt, ahogy előre elképzeltem. Az összes rokon és barát végiglátogatása, mindenkinek mesélés az évemről....és nekem még mindig az a bizonyos fiú járt a gondolataimban. Nem csak nappalonként. Sokszor róla is álmodtam.
Aztán egy nap levél érkezett Tőle. Megint csak rövidet és relytvényekben írt, de tisztán kivehető volt, hogy találkozni akart velem. Aranyos volt, mert látszott, hogy zavarban volt, amikor írta. A levélben benne volt, hogy minden hétvégén megtalálom a Budapeti Állatkert előtti parkban. Nem írtam vissza.
Egy olyan szombaton látogattam el oda, amikor zuhogott az eső. Nem volt kinn egy árva lélek sem, úgy gondoltam hülyeség is volt kijönni, hisz ilyen időben senki nem mozdul ki a lakásából...rajtam kívül. Mégis megláttam valakit, aki tőlem távolodva, esőkabátban, kapucnival a fején sétálgatott a járdán. Úgy tűnt céltalanul. Hátulról, kapucniban azt sem tudtam volna megmondani, hogy fiú-e vagy lány, de mivel ő volt az egyetlen a közelben, és a kíváncsiság még mindig ugyanúgy hajtott azután az idegen után, akivel egy fél évig leveleztem, most valamit ki kellett találnom, hogy kiderítsem, ő az vagy sem.
Végül döntöttem. Határozott léptekkel utólértem és megszólítottam.
-Elnézést! Meg tudná mondani....
És nem tudtam befejezni, mert az illető megfordult és egy ismerős arcot pillantottam meg. Magával a férfival sosem beszéltem, de az arca ismerős volt valahonnan. De honnan? Hát persze! Tavalyelőtt félévtől majdhogynem minden nap láttam őt a buszon, mikor hazamentem. Ő lenne az a „titkos hódoló”?
Jó pár percig bámultunk egymásra. Némán, mintha egy évtizedekre elszakított szerelmes pár látná újra egymást és nem hinné el azt, amit saját maga előtt, két szemével bámul.
-Őőő...bocsánat! - szólaltam meg végül zavartan. – Csak a buszmegállót keresem.
-Arra, egyenesen. – bökött egy irányba az ujjával, de mindketten tudtuk, hogy nem azt a nyavalyás buszmegállót kerestem. Ezekután viszont nem volt választásom. Az orrom alatt motyogva elhadartam egy zavartabbnál is zavartabb „köszönöm”-öt és elindultam lassan arra, am |
Beszélgetés
Megint egy unalmas nap az unalmas munkahelyen.
- Hallo, hallo itt a segélykérővonal. Családi problémáktól egészen a városi buszjegylelőhelyekig minden kérdésre választ adunk. A 50% -os hívásdíj kiskorúak, nyugdíjások, mozgáskorlátozottak és elmebetegek számára. Leendő öngyilkosoknak ingyenes - humorizálni is tudni kell.
- Hallo, fel szeretnék jelenteni valakit.
A feldúlt, lányhang körülbelül 15 éves lehet. Tini problémák ... hócipőm televan a pattanás kezelési útmutatásokkal.
- Sajnálom, magánszemélyek adatait nem szolgáltatjuk ki. Ezt az ügyet tessék a rendőrséggel megbeszélni, telefonszáma a ...
- De én nem személyt akarok feljelenteni - mérgelődik a lányhang.
- Netán a pattanásait?
- Az Életet.
- Az Életet! Hát ezt meg hogy képzeli? - aztán sikerül összeszednem magam - Mit ártott magának?
- Több rendbeli személysértést.
- Éspedig?
- Vagyishát ... - bátortalanodik el a lány - Csak egy rendbeli... Érzelmi zsarolás.
- Értem már. Mondja el, mi a panasza, és meglátjuk, megtalálhatjuk-e a békés megoldást.
- Nos, rendben. Minden a születésemmel kezdődött. Még ki sem nyitottam a szemem, máris egy szerető anyával, gondos testvérekkel és egy atyaias apával ajándékozott meg. Megtanítottak járni, beszélni, fantáziálni. Testvéreimnél szórakozásban, apámnál büntetésben, anyámnál biztonságban voltam. Ahogy nőttem, sok szép emléket is kaptam, mosolygósakat, mint a napsugaras mezők. Igaz, már akkoris megbotlattatott kavicsokban vagy elveszejtett a bozótosban, de egy-két sírásnál soha nem okozott nagyobb gondot. Aztán elhagyott az apám. Nagy űr tátong a szívemben még ma is, ez volt az első pofon, amit meg nem éredemeltem. Ezt értelmezhetem testisértésnek is?
- Ha ön úgy gondolja ... De ne feledje, ez igen gyakori a családoknál, szinte megszokott. Ha úgy vesszük, az ön családjának is át kellett ezen esnie.
- Ezt még elnézem neki - teszi hozzá kis gondolkodás után a hang. - Végülis csonka családdal is elél az ember és ezután megszűntek a veszekedések otthon. Minden ment tovább, mint olyan volt, mint kisebb koromban. Beültettek a padba, s meg kellett tanulnom az ábécét, a szorzó táblát és meg kellett oldanom a feladatokat. Kiseb-nagyobb sikerekkel túl voltam az elején, s észrevétlenül csusszantam át a közepébe. Barátok jöttek-mentek, egyesek maradtak, aztán azok is elmentek, ilyen volt az iskola. Lassan-lassan elkezdődött az Életnek az az aljas terve, ami miatt most fel szeretném jelenteni. Tudja, soha nem volt azzal gond, hogy csak lány barátaim voltak, sőt, a fiúkat ki nem állhattuk, sosem értettük meg egymást. Egyszer ők piszkáltak minket, mi piszáltuk őket - ez a felállás tökéletesen elég volt nekünk. Persze mi, lányok már kezdtünk vágyódni a nagyobb fiúk után. Nyolcadikra mindenkinek volt egy fiú ideálja, ha nem is sztárok közül, összeállított magának egy típust, amelyiket szerethetett. Ezek mellett az ifjú képzelgések mellett az ember teljes életet élhetett, nem akadályozta, hogy örüljön annak, aminek eddig is.
- Például?
- Például, például! Az ember minek szokott örülni?!
- A női nem általában sorozatokban vagy épp a manikűrösében leli örömét, legalábbis a hangból úgy ítélem meg, hogy ön az.
- ... Történetesen nő vagyok, azaz növő félben lévő lány. Ha hiszi, ha nem, én az apró örömökre céloztam.
- Mint a kicsupaszított szemöldök?
- Egy-egy séta a kertben, madárfütty hallgatás, könyv olvasás. Olykor-olykor még dudorászom is, ha eszembe jut. Hanem egy ideje azt vettem észre, ez sehogy sem elég, sőt, elkeserít - magányos vagyok. Hiába vagyok a testvéreimmel vagy a barátnőimmel, egyedül érzem magam még a tulajdon testemben is. Sokat töprengtem, mi lehet az oka, amíg ki nem találtam egy újabb észrevétel folytán: saját fiú ideálom sem elég arra, hogy elfojtsam azt a bizonyos szerelem utáni vágyat, amivel eddig ez sikerült. Először kétségbe voltam esve. Teljes életem volt eddig, miért pont most jut eszembe, hogy ez nem elég? Ez még az első pofonnál is fájdalmasabb volt. Nem is fájdalmas, keserű. Miért csak akkor érezhetem a boldogságot, ha megszerzem valaki tetszését, ha eddig nem volt erre szükség? - szünet áll be, egy-két szipogás a túl végről, majd összeszedettebben folytatja a lányhang - Az Élet szándékosan tette ezt, noha nem érdemeltem meg. Úgy gondolom, teljesen jogos, hogy feljelentem ... vagy pedig visszavonja az érzelmi fenyegetéseit.
- És arra nem gondolt, hogy talán önnek kellene tennie valamit, hogy visszakapja saját boldogságát?
- Igen, éppen ezért hívtam fel önt, hogy segítsen.
- Félreértett. Nem gondolja, hogy engedni kéne a kényszernek mégha igazságtalanságnak is tűnik. Annyi mindenkinek bevállt, ön miért maradna egyedül?
- Nem tudom. Jó formán semmit sem tudok a fiúkról azonkívül, hogy vannak köztük akik egyáltalán nem szimpatikusak.
- És akik szimpatikusak? Azokkal csak nem olyan ellenséges.
- Néha váltunk néhány szót, de nem sokat. Mit csináljak velük?
- Ismerkedjen. Válasszon egy olyan fiút, akivel többször vált szót, néha együtt nevet vagy egy az érdeklődési köre.
- És ha összebarátkozunk, ez lesz a szerelem?
- Ha tartósan boldog akar lenni, nem. Ez mégcsak a kezdet. Kössön barátságot vagy fegyverszünetet az összes fiúva, akivel csak tud, hogy ne legyen számára idegen a másik neműek társasága. Azokkal is álljon szóba, akik jobban tetszenek magának, mint a többiek.
- De az olyan nehéz!
- Nem is azt kérem, hogy csináljon magából bolondot. Ha alkalom adódik rá, néhány kedves vagy frappáns megjegyzés is elég. Ha felkelti a fiú figyelmét, akkor ismerkedjen vele. Ha nem, próbálkozhat még, de ne vigye túlzásba.
- És ön szerint ez segíteni fog maradéktalanul?
- Enyhíteni fog, de még mindig lehet magányos.
- Akkor mi a teendő?
- Akkor mi majd küldünk egy angyalt. Lehet, nem fogja észrevenni, de az angyal előbb-utóbb önre talál és akkor boldog lesz.
- Megkérdezhetem, mikorra várható az angyal? - kérdezi izgatottan.
- Hamarosan, bízzon bennem, hamarosan.
- Rendben. Akkor visszavonnám a feljelentést.
- Köszönöm. Ezt vártam.
- Én köszönöm. Viszonthallásra.
- Viszonthallásra.
Lerakom a kagylót. Órámra nézek, pont lejárt a műszakom. Fogom táskámat, glóriámat, kilépek az épületből és elröppenek. Ma is egy újabb léleknek nyújtottam vígaszt. |
[8-1]
| | | |
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
