[35-16] [15-1]
Részlet:
"Hogy össze ne törj a bús tehertől,
mit a Sors vállaidra rak,
azért vannak csókok, szerelmek
költők és dalos madarak." |
Egyszeri és megismételhetetlen
Gyönyörű, ragyogó nap volt. Csodálatos, ritka nap, amikor mindenki mosolyog a nyári verőfényben, akkor is, ha nagy a hőség. Akár otthon vannak az emberek, akár az utcán sétálnak egyedül vagy társasággal, ilyen napokon könnyebben jön a mosoly, szebbek a szavak az ajkakon, mintha mindenki lelkét megsimogatná ilyenkor az Ég.
Furcsa napok ezek....
Alinda mindig meglepetést okozó csodalénye volt a világnak. Sohasem jött rá, hogy mennyire érdekes jelenség. Ha valahová belépett, azt mindenki észrevette. Magas, furcsa hullámzással mozgó alak volt, hatalmas, malátaszín hajkoronával, amit nem tudott nem lobogtatni, még akkor is, ha állt. Andalgó, szédelgő, mosolygós, merengős lény volt. Mondhatni áttáncolt és átlibbent kersztbe-kasul az Élet széles sugárútján.
Ezen a napon az olyan emberek, mint ő, mindenfelé járkáltak és cselekedtek, élték az életüket, megváltozatták maguk körül a világot - pusztán a jelenlétükkel, egy-egy pillantással vagy felkacagással. Igen, ez az Alinda-félék napja volt.
Ha valaki ismert ilyen személyt, elég volt az égre néznie, hogy ábrándos mosoly kezdjen játszani a szája sarkában, és arra gondoljon: vajon most mit csinál az én szédült barátom?
Alinda nővére rég külön élt már a családtól, saját családja volt és saját élete. Sokan nehezményezték, hogy Németországba költözzön, merthát milyen messze van az, de érdekes mód Alinda támogatta. Az a bolondos kislány, aki mindig csüggött a szavain és buzgón utánozta mindig és mindenben. Mi tagadás, az eltelt 10 évben alig gondolt a húgára, el volt foglalva a gyerekeivel, a férjével, az üzletével. Pedig nagyon hálás volt neki a rajongó szeretetért és a támogatásért, amit akkor kapott, amikor szembeszállt az egész család akaratával. Elmerengett, hogy mi lehet azzal a lánnyal, akit úgy szeretett. Aztán, legyőzve tíz év "elfelejtek mindent, ami odakötött és saját életem lesz" elszántságát és dacos büszkeségét, bement a nappaliba, lassú mozdulatokkal előásta Alinda legutolsó levelét, hogy megnézze benne az email-címét. Húga szinte minden hónapban írt neki. Nem is tudta miért....A laptopja elé telepedett, és írni kezdett, először bizonytalanul, közhelyesen, aztán egyre őszintébben és lendületesebben. Sok-sok mindent írt ki magából akkor az üres ház nagy és fényes szobájában. Olyanokat is, amiket magának nem vallott volna be soha. Elküldte a hosszú-hosszú írást, aztán órákig ült ölébe ejtett kezekkel, kibámulva az ablakon.
Épp egy éve! Igen-igen-igen! Rozi széles mosollyal egyenesedett fel a kertben, megropogtatva a derekát. A zsúfolt buszon találkozott azzal a furcsa, álmodozó szemű lánnyal. Mi is volt a neve? Anikó...nem. Anita...nem. Alinda! Ez az! Egy nagyon erőszakos alak rámászott a buszon, a kosarakat, zsákokat, táskákat félrerúgva, amikben a holmiját hozta hazafelé a koleszból. Senki sem segített neki. Rémülten nézte a hozzádörgölőző férfit, ám ekkor az álmatag lány mozgásba lendült, és elkapta a fickó csuklóját. Rozi hallotta a halk, finom kis roppanásokat, de a többi utas biztos nem értette miért kezd üvölteni a hatalmas alak, aki eddig olyan magabiztos volt. Főleg, hogy csak egy fiatal lány tartja a térdrerogyott ember csuklóját. Rozi elkerekedett szemekkel nézte a következő faluban elrohanó férfit. Aztán beszélgetni kezdtek a megmentőjével, aki még a csomagjaival is segített...és Rozi kétségei, hogy jól teszi-e, hogy munka helyett tanul, hogy meg lehet-e élni egy világvégi kis faluban pusztán nyugalomból, hogy lehet-e valaki boldog és elégedett úgy, hogy nem híres - nos, ezek a lidércnyomások tovaszálltak. Sosem felejti el azt a tündéralakot! Hirtelen ötlettől vezérelve bekocogott a szobájába, és leült a kisasztalhoz, aminél annyi éjszakán át görnyedt a kislámpa homályos fényénél. Feladhatna egy táviratot....de Alinda rajongott a múlt dolgaiért.....Rejtélyes, mindentudó mosollyal a levélpapírok után nyúlt, aztán írni kezdett.....Leírt mindent.....hogy mire jutott, hogy mostanában mi érte, miféle öröm és bánat érte az elmúlt évben....És hogy nem felejti el, hogy ki mentette meg!
Nagy szerencséje volt, hogy megjegyezte az oktató nevét! Édua utálta az idegen nyelveket....Sosem volt ehhez készsége vagy kitartása. De a szülei szerint muszáj......Ezért is járatták különórára. De ott sem volt jobb. Egészen múlt hét péntekig, amikor a tanára beteg lett, és egy korábbi diák ugrott be helyettesíteni. Az a lány csodálatos meséket tudott! Mindenről! Édua ámulva hallgatta, és aztán legnagyobb megdöbbenésére képes volt megszólalni a gyűlölt angol szavakkal! Válaszolgatni tudott a kérdésekre, el tudta mondani amit akart! Csak a felét értette a magyarázatoknak, hogy miért hasonlók a nyelvek, hogyan kell megkeresni ezeket a hasonlóságokat és miért is jó nyelveket tanulni....de mégis sikerült beszélnie!! Azóta keresgélte mindenféle netes portálokon és ismerkedő lapokon, elvégre nem lehet sok Alinda, de csak most akadt rá. Boldogan, bizonytalanul, hetet-havat összehordva írt neki, hogy jó lenne, ha jönne még tanítani, aztán vigyorogva rohant le a játszótérre. Úgy érezte minden rendben lesz!
Alinda igazán hülye volt múltkor, hogy visszautasította azt a férfit - gondolta megvetőn elhúzva erősen rúzsozott száját a fent nevezett "hülye" nagynénje. Valósággal száguldott át a városon. Szerette az autóját és a sebességet. Ilyenkor minden.....könnyebbnek tűnt. Semmiféle célja vagy dolga nem volt. Csak ideges volt, nyomasztotta a lakása, a képei, egyszerűen: minden, és ilyenkor legjobb volt kocsiba vágni magát és kepeszteni. Egyre csak az unokahúga járt az eszében. Tény, hogy mind közül Alinda sikerült a legcsinosabbra.....Talán ő vihetné a legtöbbre, csak az a kis bolond nem hajlandó összejönni egy csinos, pénzes fiúval! Miért nem hallgat őrá?! Jó élete lehetne. Nem olyan, mint amilyen neki kijutott....mennyire küzdött, hogy sokra vigye! De nem lett belőle semmi.....Dühösen taposni kezdte a gázpedált. Sohasem vallotta volna be, hogy a magánytól menekül mindig ilyenkor. Sohasem vallotta volna be, hogy imádta Alindát, amiért az minden hétvégén átjött rikító lakásába, minden karácsonykor a másnapot nála töltötte, és mosolyogva tűrte a fecsegését. Ő hasonlított régen elvesztett ifjúkori énjére a legjobban, ő volt a legkölönlegesebb a húga gyerekei közül. Mekkorát veszekedtek, miután nem ment el randizni a kinézett sráccal! Akkor csúnyán kidobta a megbántott, de még úgy is méltóságteljes lányt.....Végigszáguldott még két utcán, aztán előkapta a mobilját. Elkezdett bepötyögni egy rövid, de velős SMS-t, az első két szót belőle talán ha háromszor kimondta életében: "Bocsáss meg, szeretném, ha átjönnél szombaton".....
Az egyetem ma már kiürült, a diákok tömegei után szinte megkönnyebbülten sóhajtva fel. Alinda meg szokása szerint lemaradt valahol, és most lehet megkeresni! Linda (mennyit viccelődtek kettőjük nevével!) fújtatva trappolt át a hatalmas épület folyosóin, hogy végre meglássa a szédült kisistennőt. Imádta a lányt, de bolondériái nagyon kimerítőek voltak. Például, hogy néha csak úgy leállt vitatkozni egy aprócska szó miatt, hogy az vajon milyen tövű, milyen nyelvből ered, filozófiailag helyes-e a szövegkörnyezetben a használata, vagy amikor vadidegeneknek állt neki segíteni csak úgy az utcán. Linda futkosott tovább, aztán célbavette a kosármeccs helyszínét, hátha Alinda odament nézelődni. Tudta, hogy szegény barátnője most nem játszhatott a szomszéd egyetem csapata ellen, ami nagyon bántotta, és lehet, hogy legalább a látványból részesülni akart. Ezt megértette, de nem szerette, ha Alinda csak úgy elkóborol. Valamiért megnyugtató volt, ha sajátos kabalaként mindig magával hurcolhatta, és a közvetlen közelében tudhatta. Alinda rejtélyes személy volt. A múltjáról nem sokat beszélt, és cseppet sem volt közvetlen, mégis, ha bárkit bajbajutni látott, szinte mindent megtett, hogy segítsen. Akkor is, ha nem is ismerte az illetőt, és utána szinte mindig szó nélkül lelépett. Nem szeretett fecsegni, de bárkit szívesen meghallgatott, és néha egy-egy cinikus, gúnyos megjegyzéssel egészen új, üdítően élő világképeket tudott megmutatni. Olyanokat, amik korábban a másik fejében véletlen sem fordultak volna meg. Jó tanácsadó volt, de hamar rá lehetett jönni: nem szereti a kötelékeket. Magányos típus volt. És a maga útját járta. Ha merengett, akkor meg kegyetlenül nekiesett annak, aki megzavarta. Nem szerette, ha valaki rátelepedett, és rettegett attól, hogy másra legyen utalva. Linda mindig meglepődött, hogy volt olyan szerencsés, hogy a véletlen összehozza őket. És mindig büszke volt, ha arra gondolt, hogy volt elég makacs, hogy kövesse és magával hurcolja Alindát.
Reggel óta csak Alindára gondolt.......Az arcára, a hangjára, a keze melegére, a kedvességére, a kecsességére, az ölelésére, az illatára, a csodára, ami őt jelentette. Az álmodozó lány hiánya fizikailag fájt. Az, ahogy rányitotta a szemét arra, hogy az Életben mennyi, de mennyi csoda van! Reszketni kezdett az ágya szélén ülve. Alinda egy ideje nála az "Élet" szinonímája lett. Most olyan volt, mintha kitépték volna a lelke egy részét....A közepét......Ide-oda ringatta magát. Hát tényleg fáj a szerelem!! Tudta, hogy a lány jégrideg, ha közeledni akar hozzá bárki is. Két éve küzdött vele, hogy megismerje, hogy megszelidítse.....És végül az utóbbi néhány hónapban igazán boldogok voltak együtt! Boldogok! Kísérteties tükörképei lettek egymásnak, összetartoztak, néha szavak nélkül ültek egy padon fél napon át, és este kart karba öltve mentek haza....Úgy érezte magát, mint aki rátalált az oázisra, miután hosszú-hosszú ideig tévelygett a halálos sivatagban. De tegnap a lány rámorrant, és el akart menni. Ő nem akarta engedni, és a végén elkeseredett, vádaskodó, fájdalmas, dühvel teli veszekedés lett belőle.......Alinda meg persze elment. Nem tarthatta vissza. Soha senki nem tarthatta vissza.....Nála erősebb Akarat talán nincs is a világban....Semmi sem győzheti le. Egész éjjel dühösen átkozta a lányt. Fojtogatta a kétségbeesés. És a büszkesége, hogy valahogy majd bosszút álljon.....De persze már a nap első sugarainak simogatása előtt tudta, hogy erre képtelen lenne. És persze semmit sem érne el. Alindát ezzel nem lehet bántani. Így nem. És nem is akarja bántani!!! Vissza akarja kapni!! Összeszedte magát, és egész nap ezen töprengett. aztán eljött a pillanat, fölkapta a mobilját, és Alindát kezdte hívni. Tudta mit akar mondani. Hogy sosem bántaná, hogy elfogadja őt úgy, ahogy van, mert épp azért szereti, ami. Hogy ha idő vagy távolság kell, legyen, de ne dobja el őt. Hogy mindenkinek kell néha egy ölelés, és Alinda sem lehet örökké egyedül, jégbe zárva....
Olyan gyönyörű volt az ég aznap. Ragyogó, mély kék. Ha felnéz az ember, úgy érzi belecsobban a lelke, és a csillagokig süllyed odafenn.
Alinda végig ezt látta. A gyönyörű, gyönyörű kéket.
És nem hallotta a sikolyokat, amiket ő csalt elő az emberekből. Ki tudja miért lépett le a másik egyetem csapatából az az alacsony lány az úttestre. Alinda, ahogy egész életében, hirtelen és szenvedélyesen döntött és cselekedett. Emberfeletti sebességgel rohant a lány után, és szinte elsöpörte a kocsi útjából.
Nem érezte a hatalmas csapódást vagy azt, amikor a földnek ütközött.
Csak a gyönyörű kéket látta.
Nem hallotta a messzire repült mobilja kitartó csörgését, sem a mentősök nekikeseredett szitkait, hogy már nem segíthetnek.......nem hallotta a hullazsák könyörtelen zipzárját sem, ahogy összehúzták fölötte.
Nem a feketeséget látta, ami mostmár örökre a szemére borul.
Csak a gyönyörű, mély kéket látta. |
Fúrd a kezed a kőkemény földbe
A sötétben kaparászom, a gödörben, a mélyben
Itt nincsen kincs és nincsen már remény sem
De túrom a sarat, megvakult szemem forrón ég
Nincs lámpásom, ez a torz lény csak a dacból él.
Könnyek vagy vér-e, mi csorog mocskos kezemre?
Nem tudom, nem érzem, idelenn forrón remegve
A láztól, hogy mégis kell legyen cél, hisz nem lehet,
Hogy hiába álltunk ki ennyi rettentő keservet.
Mert sok-sok kutató veszett el idáig,
Nem megyünk többé együtt hazáig,
Egy szebb nap végeztével, békés nyugvásra
Nem hunyhatom le szemem pihentető alvásra
Mert megfogant az átok,
Hogy folytassam munkátok,
Elveszett bajtársak!
Kell legyen varázslat......
Ég bennem a nyughatatlan akarat
Ledöntök hegymagas várfalakat
Vagy átfúrom a világ tengelyét
Legyőzöm mindenki erejét
Hogy tudhassam: minden fájdalom megéri
Mert az űzött vadat képes lehetek elérni
Létezik kárpótlás, létezik boldogság
Remélni kell, hogy létezik gondosság
Amiért megéri elfelejtve élni
És soha semmitől sem félni
Mert nincs mit veszíteni
Üres lelket könnyű eltelíteni.....
Néha az eleven sírboltban
Álmomban, titkos titokban
Szabadulok a sötét lánctól
És elrepülök e zsarnoki világból
Messzire, test és akadály nélkül
Szerető békére találok végül
Otthonra, ahová hazatérnek a lovagok és hősök
És büszkén várnak rám a dícső ősök
Akár a Valhalla angyalai
Dalolva várnak barátok karai
És nincs többé kín és rabság
Csakis aranyló szabadság
De a tömör szikla nem enged át
Itt bizony nincsen lepkeszárny
Mi kiröpíthetne simitón
Vigasztalhatna csitítón
Nem válik valóra az áhított álom
Se kincset, se kiutat nem találok
Így nem lehet, nem engedik
Részeim: az angyalik és emberik.
Ásni és kutatni kell és keresni vakon a mélyben
Addig, míg makacsul és őrülten tart bennem a lélek
Mert ez a rosszabb út, tán a Pokolba vezet
De saját utam úgy tűnik csakis ez az egy lehet.
Ajánlom: Adynak, Babitsnak, Lovagoknak, Démonoknak, Angyaloknak, Utazóknak és Kutatóknak |
Lezárult.......
"Habár költeményed allegória, azt hiszem, ezek után sokan jobban megértjük, mennyi szenvedést kellett kiállnod azóta, hogy megjelent előtted Saphira tojása, amiért nem kismértékben mi vagyunk a felelősek"
Nézed őt, de alig látod. A könnyeid elhomályosítják a látásod, és lepotyognak az arcára, ahogy fölötte térdelsz. Pedig Ő már ott sincs. A szeme üres, a teste valahogy tömörebb lett és közönségesebb. Mert ő eltávozott. Nem is miatta sírsz. Magadat siratod, Te szegény, szegény.....Magadra maradtál. A kötelék elszakadt. Helyrehozhatatlanul.
Persze ez nem most volt. De emlékezni mindig ilyen élesen, homályosan, valószerűtlenül és tapinthatóan fogsz arra a pár órára. Amikor az Életed örökre megváltozott....
Akárhová nézel, nem ugyanazt látod. Akármit is csinálsz, már nem ugyanúgy teszed. Minden más lett, mert Te megváltoztál. Észre sem veszed. A világot látod hamisabbnak, szürkébbnek. Pedig Te lettél más.
Ez az emlék beléd ivódott. A részeddé lett. Néha még a tetted is motiválja vagy épp elferdíti. Olyasmiket látsz emiatt, amit korábban soha, olyasmiket csinálsz, ami korábban elriasztott, undorított vagy éppen csodálattal töltött el. Sokan másként néznek rád, és Te egy idő után már más kapcsolatokba kerülsz...emiatt.
Néha egész elfelednéd, könnyedén lépkedsz az utcán, nevetsz egy társaságban, elgondolkozol egy kérdésen....aztán egyik pillanatról a másikra villámcsapásként ébred ez az érzés, ez a tompaság, ez a sajgás, ez a sötét erő....ez az átok.......Nem szabadulhatsz.....Pedig milyen rég volt!
Annyit meditáltál, anyit imádkoztál, annyit reméltél, annyit sírtál, annyit átkozódtál, annyit küzdöttél, de nincs megoldás. Hogy bűnös voltál-e? Hogy nem voltál hibás csak a fájdalom volt túl nagy? Sosem tudhatod meg a válaszokat.
Talán senki sem tudhatja. Nincs két egyforma lélek, nincs két egyforma elme. Ha valaki hasonlót is él át, nem úgy, mint Te. Nem segíthet. Aki pedig ilyesmin soha nem megy keresztül, áldhatja az Egeket, de megérteni sosem fog.
*****************************
Belesüppedsz a mélységbe, mint valami feneketlen tóba, mely némán ölel magába, és a felszín remegésének fénye feléd-felédvillan. Előtted, vak szemeiden át vonul el az Életed. Minden letisztult és szinte fájón pontos. Fölébe emelkedsz mindennek, ami volt, ami lekötött. Minden lecsendesül és láthatóbbá, felfoghatóbbá válik. Akár álmokból előlépett válaszok. Csak eléred-e őket?
Az érzelmek, a mély és a felszínes, az éles és a tompa, a felkavaró és a csendes, az erős és a lanyha, a rikító és az átható újra és újra átgördülnek a fejed fölött. Most tisztán gondolkozhatsz, a szíved és elméd kiszolgál ebben a megismételhetetlen elmélkedésben.
Mit éltél? Mennyit éltél? Ért valamit? Mennyit? Miket tettél? Szolgáltál? Uraltál? Voltál boldog? Voltál szomorú? Mersze-e válaszolni a kérdésre, hogy léted végül értelmes volt-e?
Ez az idő még nem jött el........Érzed. Érzed, akár a hideg szellő simítását borzongó bőrödön, amikor a vihar után mégiscsak élve vetődsz partra.
Felkelsz, kibukkansz a homályból. Sokminden lett tiszta ezúttal. Kicsit jobb is lett. Erőt nyertél. Némi kis tapogatózó bizonyságot. Talán épp elég holnapig. De persze elég egy erősebb fuvallat, és véget ér minden....
Semmi se biztos.......Minden késélen táncol.
De tudod, hogy lezárult, mindörökre lezárult, visszavonhatatlanul és elérhetetlenül lezárult egy korszak. Az a korszak, amit szeretnél elérni, hogy mindent jobbá tégy.....De persze nem lehet. Ez nincs hatalmadban. Mert ez az Idő hatalmas ereje. Lezárult Életed egy szakasza, és már soha semmi nem lehet olyan, mint régen, nem lehet visszahozni a múltat, nem férhetsz hozzá, nem teheted jóvá ami történt, nem változtathatod meg, és mindezek miatt Te is változhatatlanná lettél. Ez a Múlt. Bevésett lenyomatok. Eltörölhetetlen írások. Ami a szemed mélyén ül meg.
Soha, soha többé.....
Talán - ez a remény hazug, de az élethez elég lehet - jön majd valami hasonló. Valami, ami részben olyan lehet, mint ő, mint amit elvesztettél. De öncsalás azt hinni, hogy majd a Jövő megmásíthatja a Múltat. Nem. Legföljebb Újat hozhat. Hogy ez enyhíthet-e.....hogy ez javíthat-e.....hogy ez mássá tehet-e, mint az eddigi Lezárult Korszakok.....hogy a más lehet-e jobb vagy több....?
Mi az Igazság? A pillanatok? Vagy a Lezárult Korszakok ereje, amik irányítanak, hiszen ezek tették azzá, ami vagy? Mi írhat felül mit?
"És azóta együttlaknak
mindörökre Durzában
Sötétség Birodalmában" |
Merengés
Mindenkivel előfordult már hogy egyedül ült a szobájában és nézett ki az ablakon. Nem tett semmi mást csak ézte a tájat, a felhőket és közben a gondolatai száguldoztak a fejében. Látszólag értelmetlen dolgok most értlmet nyertek míg mások elvesztették azt. Van ebben valami szomorúság de egyben vidámság is. Biztos fölmerült az a kérdés is hogy miért élünk, hiszünk, szenvedünk? Miért kell a magasba emelkedni ha úgyis lezuhanunk? Miért kell bátornak lenni ha végül elbukunk? Aztán hirtelen hívnak hogy készülődj mert mentek valami műsort nézni.Kinn a téren nagy nyüzsgés vár. Ezernyi szín, illat és zsivaj. Hamar eleljted bús gondolataidat és vidáman csatlakozol a mulatsághoz. És bár nem sokáig tart de mégis jó volt. Hát ezért kel élni. Azokért a pici örömökért amik boldoggá tesznek egy életen át. Mert ha valaha meséled az emékidet gyermekeidnk ez fog az eszedbe jutni és nem a komor gondolatok.
Ajánlom mindazoknak akik elvesztették életkedvüket.
|
"Ha már zuhanni kell, zuhanjunk a legmélyig!"
Főnixként éltem és valószínűleg ilyen lényként is halok meg. Nem tudok más lenni. A régi életemről nem maradtak emlékeim. Így nem tudhatom mindig ilyen voltam-e. Mást sem kérdezhetek meg, ilyesmit mindenki csakis önmagáról tudhat bizonyosan.
Igaz, azt tudom, hogy sokat változtam, sokszor fájdalmasan, és nem szabad akaratomból. De a lényeg, hogy ezzé lettem, ez vagyok, ezzel kell élnem. Vannak korlátaim. Vannak értékeim. Vannak sikereim. És vannak céljaim, amik felé soha nem szűnő vágyaim hajtanak. Ezért vagyok főnix.
Ó, nemcsak szenvedélyből élek! A gondolataim az enyémek, nem hajszolt vágyálmokéi! Ha választok, senki sem teheti meg, csakis én.
De ezek a választások és döntések néha olyanok, amiket mások éppen sosem hoznának meg, Hogy csak sosem jöttek rá az én megoldásaimra valamilyen véletlen folytán, vagy nem akarnának így élni, vagypedig képtelenek lennének ezt utánam csinálni.....nem tudom! Nem is érdekel. Őket sem érdekeltem én. Soha.
Az a dolgom, hogy lángoljak. Ha valami felébreszti bennem a szikrát, azt szinte lehetetlen elfojtani, sőt, mindig egyre erősebb lesz! Annyi mindent kibír a lény, ha olyan láng ég benne, ami őt magát is elemésztené, ha nem követné a parancsát.....! És igen....egyszer eljön a pillanat, hiszen minden ami elkezdődött egyszer, véget is ér egyszer, amikor kihuny az utolsó kis lángnyelv is, és kopárság marad. Hogy ez a kopárság vajon tűzvész utáni, hamuval borított temető vagy az új dolgok ígéretét hordozó csendes földdarab, ami visszavágyja a Fényt.....ez a lángokon múlik, hogy mi szülte őket, mi táplálta őket, miért égtek, és végül miért hunytak ki. Elvégezték a dolgukat, célt értek, és egy napon újjászületve harsognak elő? Vagy pusztítottak, fájdalmat, szenvedést és kínt hoztak, mire végre valaki megállította őket, esetleg mire maguktól fulladtak el?
Nem parancsolhatok a Tűznek, ami éltet és ami a lényem. Mindig forrón kell száguldoznom, perzselőn, magával ragadón, lobogó áradatban. Ha valami feltámaszt, élek vele, élek általa, érte, miatta. És ha elfogy az erő, lett légyen szép vagy csúnya az út, zuhanás következik a mélybe.
Mindig ilyen marad a Sorsom. Követni a vágyakat. Akkor is, ha perzselődés és magányos, halotti csend a vége. Nem tehetek másképp.
És nem maradhatok örökké eltemetve.....Mindig jönni fog valami, ami feltámaszt a porból, hogy újra lángorkánban emelkedjek a magasba, és éljek, tegyek - amíg lehet. Nincs örök nyugalom, nincs kegyelem, nincs Halál!
Én ilyen vagyok......Nekem ez az Élet. Nincs középszer. Lángolás van, vagy csend. De mennyire jó az a Lét, amiben csak langyos lebegés van, és nincs szenvedély, nincsenek végletek, nincs elragadtatottság, nincs az, amire örökké érdemes emlékezni, ha másnak apróságnak is látszott vagy butaságnak?? Mire emlékezel, amikor eljön a zuhanás? Mi támaszt majd fel, ha nem ismered a csúcsot, ami felé mindig törsz és néha meghódítod (mert igenis képes lehetsz rá)? Vannak fájdalmak, van szenvedés, van pusztulás, a Gonosz létezik, de ha mindezt nem ismered, ha nem dacoltál a Méllyel, akkor honnan tudod mennyire fényes a Fény, mennyire erős az Erő, mennyire hatalmas a Szeretet? Egyik a másik nélkül nem élhet. Végletekben lehet érezni az Életet, vagy a Halál nyugalma nem lesz nyugalom, csak egy másik csendes állapot, amibe egyszer átsuhansz.
Egy pillanatnyi borzongást, egy forró lobbanást, egy szikrányi vakító fényt, szárnyalást és zuhanást, vagy nem érdemes létezni!!!
Én ilyen vagyok, és csakis így látok, mert a legmélyebb lényemen senki és semmi nem változtathat.
"Az Élet oly rövid
Véle eltűnnek álmaink
De sohase szűnnek vágyaink
Mert hiába izen a zord Halál"
Reisa Brisingr!.......Tennoio.....
|
Ha vágyad teljesül.....I.
Egy normális ember vagy, normális élettel, normális hétköznapokkal.Nagyjából tudod a "korlátaid"-úgy értem, érzelmeid szabnak korlátot;például én: nem tudok elhatározni hosszútávú dolgokat, ha "rizikóval" járnak, nincs rá akarat erőm-lusta vagyok:).Nagyjából ismered szerencséd forgandóságát, tudod, dolgokból előbb-utóbb kilábalsz.Nincs szükséged különösebb izgalmakra, legalábbis nem vagy kalandvágyó lélek.
Na most képzeld el, hogy ebből az átlagos, megszokott életedből hirtelen látsz egy utat, amely kiemelhet innen!Sokkal nehezebb út, mint a megszokott ösvény, mégis megvan a maga (naggggyon) jó oldala-s képzeld, erre a nem mindannapi útra lépve lehetőséged nyílna, hogy ez a nem mindennapi élet mindennapjaid része legyen!Vajon te válalnád?Kockáztatnál?Olyan élerhetetlennek tűnt eddig, nem is hittél benne, csupán ábrándod volt ez az út (hiszen ez az természetesen egy vágyad teljesülése)-s most mégis lehozták neked a Mennyből, ide, a lábaid elé.....Velem nemrég történt meg az eset, s, ha veled még nem, akkor bemutatom, milyen egy ember pár napja, ha a lábai eléhozzák az angyalokat....
A konkrét esetet nem írom le, azt szeretném, ha ti képzelnétek be a saját, elérhetetlen (a világon mégis létező) vágyaitokat.....
Én is egy viszonylag normális lány voltam a magam módján.Nem vagyok gazdag, nem vagyok elkényesztetett, nem járok kiemelt iskolába, nem élek a társadalomban tekintélyes családban-teljesen űátlagos körülmények közt éltem.
Egy nap azonban váratlan dolog ért.Nem vártam, komolyan nem!Bár néha-néha fellebbent előttem az út, mégis homály takarta, hittem, csak egy délibáb!Ezen a napon a homály kicsit elfoszlott.Az út láthatóbb lett-nem nagyon, hisz megszokott ösvényem és az út közt egy cérnaszál feszül.Te rálépnél azonnal?Én először megriadtam, haboztam....Ez az öröm túl nagy volt elsőre, fel sem bírtam fogni, még féltem is!Pedig életem egyik álmáról volt szó....
Meghátráltam-e?Aludtam rá egyet!Másnap mi történt?Oly közönnyel fogadtam a lehetőséget, hogy a legnagyobb nyugalommal kezdtem kitapogatni a cérnaszálat!először csak környékről néztem, stabil-e....aztán ráléptem-biztonságos volt!Még jobban puhatolóztam, hátra sem nézve....Lassan kezdtem megemészteni, felfogni, mivel is állok szemben-s örülni kezdtem neki!
Mára már a cérnaszál felénél járok...Bizakodom, s azt hiszem, ez visz/vonz beljebb!Tudom, hogy a túloldalon váró út még nehezebbé teszi az életem, de aki az út mellett vár rám (miatta indultam el), mindig boldoggá fog tenni!Csak attól félek, a bizalmam elvakít, s nem látom, hogy félre csúszom....attól is félek, hogy a túlzott félelmem miatt hibázom el a lépést.Legyek vakbizakodó vagy féljek?Nem tudom, melyik a helyes út....Én inkább tengek a kettő közt-bizakodom, s néha félek is....
Tudom, hogy aki a túloldalon vár rám, észrevett, s szurkol, hogy átérjek!Emiatt is átakarok érni-nem szeretem, ha valaki csalódik bennem....
Sajnos per pillanat egy helyben tötyörgök...A cérnaszál mostani szakasza nemcsak rajtam múlik-ettől a résztől tartok a legjobban!Ha átvergődöm, én leszek a világ legboldogabb embere!
Majd folytatom, ha a cérnaszálról leléptem-az útra vagy a semmibe-, addigis szurkoljatok, hogy átérjek:D
Koni
|
A barátság
Hogyha már mindent feladtál
hogyha már fel sem állsz
hogyha vége mindennek
és elvesztél a sötétben
Hogyha lelked nem repül
hogyha szíved csendesül
hogyha kihuny benned a fény
hogyha nincs már esély.
Nézz körül még egyzser
de most láss a sszíveddel
még nézd meg akik melleted állnak
tőled soha el nem válnak.
Ők a barátaid
karjukat feléd tárják ki
és segítenek felállni
és újra hinni.
Állj föl hát!
még nincs minden veszve
amíg barátaid vannak
mindent megtehetsz
A szíved újra érzi
van miért érdemes élni
és a lelked újra szárnyal
messzi egeken
És ha megint elbuknál
ők megint segítenek
és együtt harcolhattok
a sötét ellen. |
A sötét hidegben váróknak
Tudod mi az a szomorúság?
Mikor elmúlt korok hideg szele fúj át
Otthonod csarnokain, és ellobban a tűz
És te csak dideregve, merengve ülsz
A sikoltó zúgás elméd mélységes poklába űz
És a megélt szépségek másába repülsz.
Látod mi az, mi sosem lehet újra a Tiéd
Szemedben minden reménység fagyosan kiég
A szíved szakad belé, ahogy utána kapkodsz
Elillan előled az árnya
Hamis álmokat erővel hiába lopkodsz
Csak fáj majd a mása.
Elfogynak majd a könnyek, és nézel a semmibe
Ennyi ez a lét, hát be kell érned ennyivel.
A dalok nem jönnek többé ajkaidra,
Elfelejted a szavak igazságos fényét
Nem válaszol senki gondolatidra
Megismered majd a magány mélyét.
Az a szomorúság, hogy valami nincs
A keresett, kínokkal kutatott kincs.
Az a szomorúság, hogy elveszett a hit
Mássá lettél, zárva a kapu
Pedig korábban megvolt a kulcs, mi mindent kinyit
Ne is keresd vágyódva vadul.
Kihunyt mesevilág, megfakult fények
Halott mosolyok és törött remények
Elveszett és érthetetlen színek
Gyógyító, vidító, lobbanó ének
Könnyen jövő, csengő-bongó rímek
Ez a veszteséged.
Mikor valami hiányzik, mi a részed
(Élni nem lehet csak félig egészen)
Amikor nem tudod hogyan tovább
A vezetőd elveszett és nincs visszaút
Pedig végig tanultál a haladás során
Sivatag mélyén kiszáradt a kút
Nincs értelme semminek, elvették a célt
Eddig úgy voltál, mint az edzett acél
De most sem irány, sem támogatás
Állsz ellenség gyűrűjében
Nem jön az égi bátorítás
Véged a végzet bűvkörében.
Ez a szomorúság, amikor letörik a szárnyad
Nincs erőd, szíved, lelked, társad
Hiába mondják: bánat nélkül nincs öröm
Ez a méreg végtelennek tetszik
Járjuk életünk hatalmas, görbe körön
Bárcsak e terhet le lehetne tenni.
Ajánlom: mindenkinek, aki fázott és merengett már |
Nagyság
Van, aki egész életében vágyakozik azután, hogy valami nagyot és maradandót véghezvigyen. Alkotni valamit, megmenteni valakit, mások szemében nagynak és dicsőnek bizonyulni - hányan is álmodnak erről! És közben nem veszik észre, hogy rossz úton járnak. Talán éppen az álmodozással szalasztják el a lehetőséget, hogy az Életben nyomot hagyjanak maguk után. Az ember mulandó. Az ideje lejár, és akár tetszik, akár nem, mennie kell tovább. Ha a neki kiszabott időben nem cselekszik, sohasem teheti jóvá ezt a hibát. Az egyetlen hibát, amely örökérvényű. Így élni kell az Idővel. Mert az Időnek hatalma van. Főleg felettünk.
Az ember ettől csodálatraméltó. Igyekszik a legtöbbet kihozni az időből, ami neki adatott. Szikra a sötétben, mesebeli árnyék a szürke és kopár falak között, főnix a szakadó esőben, az angyalok mennybéli fénye után kapkodó kis porbéli teremtmény. Ellobbanó fény ez. Nagyon hamar ellobban. De a harmat, mielőtt a Nap felszárítaná, léte alig pár órája során, Éj és Nappal határán, szebben ragyog, mint a gyémántok a hideg sziklák közül előbukkanva. A gyertya utolsó lobbanása a legszebb, akárcsak a tüzijáték utolsó szikrái. Az üstökösök különlegesebbek száguldó, tovatűnő életükkel, mint az örökké figyelő, hunyorgó csillagok.
Az ember rövid életének szinte szükségszerű velejárója, hogy hibázik.
Néha egész életében csak csetlik-botlik.
De néha csodálatos dolgokra lehet képes. Épületek, felfedezések, gyógyítások, segítségek, alkotások - a mai napig lenyűgöz minket egy sokszáz éve halott költő vagy egy sokezer éve tovatűnt nép. Megérintem a követ és érzem a kezeket, amik simították, faragták, hallom a hangokat, ami a kínkeserves munkával járt, hogy nevük halhatatlan legyen. Elolvasom a verset és sajog a szívem, de annyira, hogy könnyezem.
És a pillanat is lehet örök. Megfogom egy ember kezét, talán köszönök, talán felsegítem, talán nem akarom, hogy bántson valakit - és tudom, hogy az első ember is így tett, réges-régen, egy hideg barlangban, az apró tűz fénye mellett, mikor odakinn olyan nagy, olyan sötét és olyan szörnyen ellenséges volt a világ.
De ha valaki.....egész életében.....semmi nagy munkában nincs benne, hogy műve örökké őrizze nevét, akár mint utolsó kétkezi munkásét egy felhőkarcolón...nem tisztelereméltó, ha békében és méltósággal élt? Ember, aki hajnalban kel, hogy ugyanazt a munkát végezze végkimerülésig, hogy a gyerekét etesse és taníttassa. Ember, aki az utcán támogatja az öreg nénit, hogy épségben átérjen az úttest túloldalára. Ember, aki az ingyen kapható újságba verset ír lelkiismerettel. Ember, aki dúdolgatva jár a ködös, szürke egű napokon is. Ember, aki az ünnepek környékén töprengve áll a kirakatok előtt, hogy mit vehet meg a családjának és mi marad jövőre.....
Miért ne becsülhetnénk meg a sorsot, amelyben nincs idő legendává válni, hanem tettekkel kell mindezt kiérdemelni? És néha nem sikerül....Az a szellem, ami sosem adja fel, hanem jégben-fagyban is átverekszi magát, a egyedül a konok reménybe kapaszkodva, az a lény, aki hitét követve küzdi le önmagát újra és újra, az a teremtmény, aki kínos halálban sem tagadja meg elveit, nem az igazi csoda önmagában?
Az emberi élet néha még ahhoz is túl rövid, hogy az álmainkat megálmodjuk, nemhogy megvalósítsuk. A tanulást is ritkán fejezhetjük be......Így be kell érni azzal, amit elérhetünk. A lehetőségeink adják a pályát, amit be kell járnunk. A lehetőségek megragadása csakis az akaratunk kérdése. Mert a Szabad Akarat, hogy többé légy, mint ami vagy, és leküzdd korlátaidat, már elég. Elég, hogy naggyá légy. A többi már nem számít. Igen, talán félkészen kell távoznunk. De ez is a szépség része, amit az élet jelent.
Ez az Ember: a küzdelem. Néha a világmindenség ellen. Van rá lehetőség, hogy a magasba törj, mint ember, és a diadal fényében élvezd a sikert, de árnyoldalként mindig ott a bukás lehetősége.....De aki már elindult, hogy küzdjön, nem lehet vesztes.
A szív elmeséli mindezt, csak figyelni kell rá. Befelé és kifelé figyelve meghalljuk a suttogásokat, amik jó útra vezetnek. Nem bízni a szívben szomorú dolog. Van, aki nem hisz neki, és hazudik saját magának. Baj. Így lehet elveszni.
Csak mert egy filmet nézve vagy egy mesét elolvasva döbben rá valamire az ember, az a felismerés máris káros? Nem. Az élet túl rövid, hogy mindenből tapasztalatot szerezzünk. Néha máséra kell támaszkodni. Valaki létrehozta azt a filmet és azt a mesét. Benne van a lelke, az elszántsága, hogy valamit másokkal is megértessen és átéreztessen és átadjon, benne van a tanulsága - tán épp egy hiba után. Ezt nem szabad lebecsülni. Minden dolog, ami hat ránk, és valaki alkotása, nem véletlenül hat. De azért, mert a szív mindenkiben ott lüktethet, a lélek mindenkiben ott mozog, hogy irányítsa a rögös, zavaros utakon.
Az is tanulás vagy tanítás, ha elolvasunk vagy leírunk valamit. A magunkéból adunk át. Nincs nagyobb csoda, mintha az érzéseinket úgy tudjuk ábrázolni, hogy elérjenek egy másik lélekig. Lélektől-lélekig haladhatna a bölcsesség........
De az embernek sok utat magának kell bejárnia. Sokat eltéveszt. Sokszor elesik. Sokszor csalatkozik. Érdem, ha egy hibából eleget tanul, hogy többé ne kövesse el, sőt, másokat is megóv tőle.
Nem szabad félni a pengeélen táncolástól, ami Értelem és Érzelem között vezett. Az Arany középút néha csak egy hajszál. Könnyű lecsúszni róla, nehezebb fennmaradni. És mielőtt megtalálhatnánk, tán már itt is az utolsó meghajlás ideje a színpadon és legördül a nagy, fekete függöny....
Hogy a filmek illúziók? A versek üres pózok és megjátszások? Hogy a fantázia nem több álmdozásnál, a képzelőerőről pedig hazugság, hogy a valódi problémákat segíthet megoldani? Az álomvilág becsap és nem is vezetőd? Dehogy. Ezek az emberi nagyság mérföldkövei, amit egyedül a szívvel mérhetünk. A realitás így értendő, ha az értékeket akarod látni.
"Egy álmot sokkal könnyebb összetörni, mint megálmodni. Egy köteléket sokkal könnyebb elszakítani, mint megtartani"
Ajánlom: Patch-nek |
Egy másik világ
Az éj lassan leszáll,
a hold már az égen jár
csllagok követik az útját.
Csendesen elfekszel
levegőt halkan veszel
a csend megölel
Lassan álmoba merülsz
lelked gyorsan repül
ki tudja hova kerülsz
Elötted csendes rét
hol fogad néhány kép
és pár furcsa lény
Szarvuk van és szárnyuk
ha akarsz nyugodtan szólhatsz
ez egy másik világ
Kaland vagy valami más
de jó helyen jársz
mert ez egy másik világ
Ha felülsz hátukra
ők elrepítenek a messzeségbe
mert ez egy másik világ
Ők nem bántanak
és mindig veled vannak
ez egy másik világ
És ha reggel felkelsz
emlékezz rájuk
emlékezz a másik világra
És ha ezt megteszed
életed szebb és job lesz
mert elkisér az a másik világ. |
Az ember
Sokan mondják hogy nem érdemes élni. És kevesen hogy érdemes. Pedig nekik van igazuk. Senkinek nem szabad eldobni magátol ezt az ajándékot. Bár az ember megteszi. Furcsa faj. Makacs, bosszúálló, törtető és mégis, van benne valami amit nem szabad lebecsülni. Hogy mi ez az mindenkinél változó. De mindig kell hogy legyen. És az ember álmodik. Álmodik ha alszik, álmodik ha becsukja szemét és máshol jár és álmodik akkor is ha könyvet ír. Vannak akik azt mondják ők komoly emberek: autótervezők, mérnökök és így tovább. Ez nem gy van. Ők is álmodnak. Megálmodják az autót a házat és elkészitik azt amit addig csak álmaikban láttak. És még van valami: a remény. A remény mindig él még akkor is ha meghalt. Mert mindig lesz valami vagy valaki aki feléleszti. És ha már eldobott mindent nem szabad feladni. A remény miatt. És az álmokért. Mert ha nem álmodik akkor kicsit meghal. Ezért élni kell és embernek lenni. Olyan embernek aki megmutatja a világnak hogy nem adja fel. Megőrzi a reményt és odaadja mindenkinek kinek szüksége van rá. |
Talán eltűnök hirtelen....
"Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.
Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.
Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.
Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek."
Mindenki fél valamitől. A Félelem hatalmas úr. Kifordít önmagadból, korcs féreg leszel miatta. De egyben az életed megmentésének a kulcsa lehet. Éberré tesz, iszonyú éberré. Kérdés, hogy hol jogos még a félelmed, az óvatosságod, és hol csap át őrületté.....
Mi is a félelem? Válasz valami ismeretlenre, vagy olyasmire, amiről tudod (esetleg csak sejted, érzed) hogy árthad neked. Menekvést akarsz. Mert úgy érzed nem maradhatsz.....Futnod kell, el, messzire.....Az Életedért....A Lelkedért....A Hitedért....A Reményedért.....Valamit mindig menteni akarsz, ami fontos, és ami veszélybe kerül. Remegő lábad kioldó zsinórja a Félelem suttogása.
Én is félek. Rettegek. Életem minden szürke percét áthatja a félsz.......Hogy létem értelmetlen.....Amikor az utáckat járom, csak azt látom, hogy semmi vagyok. Senki vagyok. Az életem elsöpörhető, és semmit sem fog jelenteni a világnak az eltünése. Majd jön valaki más, aki betölti az egy személynyi űrt, ami a térben keletkezett. Tünékeny csoda.....Valóban csoda? Mióta jelentéktelen egy csoda?! És miért?!?! Az ember törékeny, ez igaz, de miért válik élből jelentéktelenné??? Miért? Hová lett a nagyság, amiért a Semmi fölé kihajolva kapkodtunk, félve a Menny és a Pokol lángjaitól, amik ezt a kinyújtózást tiltották? A halhatatlanság másodperceiért jártuk be a föld éji mélyét, az űr kegyetlen, ragyogó, csillagporos ridegét, az erdők sötétlő homályát, vizek zúgó robajait......Hol a bűn, hogy fohászaink soha ne nyerjenek meghallgatásra, hogy a remények soha ne lehessenek teljes fényükben valók?
Félek, hogy elveszek. Egy nap, egy pillanat alatt, kiszakadok a valóságból, a létemből, és árnyék leszek, a lét kísértete, a múlt után meggyötörten vágyódó szellem.....Senki sem fog hallani, senki sem fog látni, senki sem érez majd....Csak járom tovább e sárgolyó végtelenségét, de már nem lesz miért. Semmivé leszek.....Látni, hallani fogok, de a szemeimből már csak égető fájdalom áradhat, könnyek nem. A szavaim sóhajok lesznek a mezei szellőnek, nem vigasztalnak, nem óvnak, nem figyelmeztetnek, nem tanítanak, nem derítenek fel. Félek, hogy elvesztem ami vagyok, és ezzel mindörökre semmivé lesz az is, ami lehetnék. A művek, amiket a világnak szántam, amikkel elnyerhettem volna a halhatatlanságot, amik megőrizhették volna a nevem, sosem készülhetnek el. Minden, amit elkezdtem, félresiklik vagy elpusztul. Minden szép vagy jó, amit adhatnék, velem vész el. Elfelejtem ki voltam és mit tudtam. Mire voltam képes. Mire lehettem volna képes. Mit jelentettem másoknak, talán mit segíthettem....Csak egy ködös jelenés maradok, a szemek mélyén a homályos, örök szomorúság egy apró, felidézhetetlenül emlékeztető része. Minden munkám elbukik, minden célom és erőm, minden szándék és akarat az idő hullámain hányódva foszlik szét, porlad el, dől romba és szelídül elfelejtett semmivé.
Rettegek a tehetetlenségtől, ami miatt nem tudom megakadályozni, hogy mások eszköze legyek. Kiszolgáltatott kellék, amit elferdítenek, majd eldobnak. Ami miatt a nagyság, amire vágytam még álom sem lesz, csak valami elbukottm torz illúzió...A terveim, a tetteim bénán dermednek majd a seholba és a sohába......Nem lesz Élet.....mert nem lesz Lélek......
Félek azoktól, akik homályba, szürke iszapba löknek, és mert bíztam bennük, és mert nem értettem meg őket, nem láttam át a terveiket időben, nem védhettem ki a vesztem. Hol van az igazság, ha már nem láthatsz tisztán? Hol az ártatlanság, ha már csak a legerősebbek maradhatnak életben, de ők nem is emlékeznek régi ifjúságukra?? Hol vannak az álmok, amik átvezettek az Élet sötét buktatói felett, akár egy angyali kéz, ami megfogta a tiéd és nem engedett elesni? Hol van az Erő, a Bátorság, hogy küzdj azért, amiben hiszel?
Nem tudom......Talán már túl késő...És annyira félek. Olyan hideg van. Olyan egyedül vagyok......
A rühes kutyát követem, a korcsot, a szennyben felejtettet. Aki már túlságosan fél, hogy elhiggye a közelgő lény csak simogatni akar, vigasztalni. Aki elég ideig maradt az urai mellett, akik félőrült hülyét csináltak belőle kínzásaikkal. Akinek a szemében kihunyt a fény. De mégis van benne annyi pokolmélyi vagy mennyentúli dac és ösztön, hogy mikor a puskával közelednek felé, belemarjon mindenkibe, és elrohanjon. Elfusson messzire. Az Életéért, a Lelkéért, a Hitéért, a Reményeiért. Fut, míg eltűnik mindenki szemei elől.
Eltűnik hirtelen......Valahová....
Hogy mi lesz belőle? Nem tudom. De sosem tér vissza.
Hidd azt, hogy a sánta kócsag, ami oly sok évig álldogált a fellegvár falainak tövében, a kikötő röhejes bohócaként, egy nap azért nincs sehol, mert mégis elrepült, hiába vetettek rá és égi szépségére keresztet....... |
Megszállottság I.
A világban már túl régóta állt fenn a régi rend. Hogy is mondta egy régi-régi vallásalapító? "A törvényeket időről-időre meg kell szegni; ha mindenki betartja őket feledésbe merülnek" A világban a mágikus lények elvegyültek ugyan a varázsnélküliekkel, de azért mindenki tudta, hogy hol a helye....és hogy teljesen egyek sosem lehetnek. Nem voltak háborúk, de megvolt az elhatárolódás. Nem voltak ellenségeskedések, de megvolt a ridegség.
És eljött a rend felborításának ideje.....
A fiú emberi lény volt. Emberi családba született és emberekkel élt. Velük játszott, majd velük tanult. Egyszerű, közönséges emberpéldány volt. De amikor a falubeli házak felett először repültek el pegazusok, valami megszólította a lelkét....És az a furcsa hangulat sosem múlt el teljesen.....
Kamasz volt már, amikor a család először kezdett nyugtalankodni és gyanakodni. A fiú ugyan beilleszkedett a népe életébe, de olyan sokat merengett egyedül, elvonultan....A városba küldték, hisz hamar kiderült, hogy tehetséges a keze. Hadd tanuljon ott mesterséget! Vigye sokra, mint asztalos vagy kőműves, esetleg fazekas.....De életük legnagyobb hibáját követték el.
A városban a máguslények sokkal közvetlenebb viszonyt építettek ki az emberekkel és más mágiátlan élőlényekkel. Habár nem sok helyre jártak együtt, a máguslények nem voltak másvilági, távoli, elérhetetlen, érthetetlen mumusok. Mások voltak. De a városban egyszerűbb volt feloldódni a tömegben. A fiú pedig éppen azt kapta, amiről csak álmodozni mert eddig. Tátott szájjal járta a város utcáit, és bámult mindenre, ami új volt....tehát....mindenre....A városiak csak nevettek rajta, hogy így elárulja származását, de a város csodái túlságosan csodásak voltak, hogy felvegye. Hónapokba került, míg megtanult együtt élni ezzel az új élettel. Egy fiatal csoport, akikkel néhányszor együtt tanult, magukhoz vették és mindenhová elhurcolták. Szórakozni, gonoszkodni, verekedni, mágiát bámulni.
Egyre jobban elcsábult. Nem akart már visszamenni a falujába. Többre vágyott!! Máguslényekkel akart ismerkedni......Sőt....közéjük akart tartozni!
A barátai nem értették, nekik a Mágia valami veszélyes, felfoghatatlan dolog volt, ami olyan, mint a tűzijáték: messziről csodás, de nem akarták, hogy közelebb kerüljön hozzájuk. Csak nevették a fiú hóbortját. Hamar magára maradt gondolataival. De végül mégiscsak társainak köszönhette azt az egész életét és sorsát meghatározó élményt, ami beleégett a lelkébe.
A társai "bátorságpróbát" akartak csináltatni vele, mert annyira unták, hogy csak mereng és mereng és egy szót sem szól. A város szélén volt egy terület, ami a mindenki által ismert, íratlan törvények által tiltott vidék volt minden emberfiának. A máguslények játszótere volt az a kísérteties, fekete falakból emelt, komor labirintus.
A fiút leitatták, majd elvitték oda.
"Hozz ki valamit!" parancsoltak rá gonosz kacajjal, és belökték a labirintus száján. A szerencsétlen nem is tudta mit csinál, hol van, mit tettek vele, csak ment előre. Néha falnak ment, olyankor irányt váltott, és tántorgott tovább. Észre sem vette, hogyan kebelezi be a labirintus.....Hogy kerül egyre messzebb a bejárattól....
Olyan vakító kín hasított a fejébe, hogy felüvöltött és hanyattesett! Csak azt érezte, hogy valami hatalmas föléhajol, megszagolja, azután felkapja, és vinni kezdi.....A fájdalom ott lüktetett a homlokában.....Egyre kegyetlenebbül.....
Lepuffant a földre, röhögést hallott a feje felett és valahogy érezte, hogy sokan veszik körbe.
- Megöljük?
- Tépjük szét!
- Karóra vele!
- Ugyan! Engedjük el....
Újra röhej hallatszott, a csaholó hangok vonyításba csaptak át, és mikor végre újra látott, egyedül találta magát egy nagyobb téren. Nehezen, nagyon nehezen állt fel, miközben vért tapintott a homlokán. Tanácstalanul körbepillantott....és elindult egy irányba.....
Nem is tudta, hogy azon kevés halandók egyike, akit elengedtek a vérfarkasok...... |
Gyilkosság
Ha valami gyilkolni tud, az nem feltétlen kell egy egyszerű élet kioltásában kimerüljön. Az általában annál sokkal mélyebb és durvább dolog......Legalábbis a végére azzá válik. Mert ez egy folyamat. A végén (valószínűleg) éppoly halott leszel, mint az áldozatod. Eleinte senki sem hinné milyen együtt élni a tudattal, hogy elvettél valamit, amit Te is csak ajándékba kaptál. Eleinte nem hinnéd micsoda hatalmas dolog az Élet, és hogy rádöbbensz mennyire kicsi és jelentéktelen is a Tiéd, ha máséban kárt teszel. Úgy is fogalmazhatnánk: az Élet szentségét nem érted meg, míg meg nem gyalázod az oltárát. És akkor már késő. Akkor lezuhansz. Akkor nem fog fel senki, senki sem ment meg. Miért? A válasz egyszerű: hiába könyörögsz mindenkinek megbocsátásáért, önmagad vagy a valódi bíró és hóhér. Saját magad gyűlölöd meg önnön lényed, és amíg erre rá nem jössz, nem vagy képes szabadulni a börtönödből. És utána? Utána meg kell győznöd magad, hogy élhetesz, hogy még van esély, hogy még ennyi sötétség után is van egy szembe beleférő sugár, ami utat mutat és kivezet. Egyfelől azt hiszed sosem leszel képes igazán haragudni magadra, undorodni a kezedtől, az arcodtól, de másfelől egy idő után szürkülni kezd a lelked, elfog valami félelem, valami életutálat, és rájössz, hogy talán megbocsátani sem leszel képes soha magadnak. Nem is hiszed, hogy önmagadban rejtőzik az elítélés a tetted után. Nem tudod felfogni, hogy belül, a legmélyed lüktetésében van az az ellenérzés, ami nyomaszt, pusztít, sőt, egy idő után felzabál. Pedig de.
Azt hitted semmiség lesz, sőt, szükséges dolog. Azt mondogattad ez igazán semmi (pedig már akkor remegtél), a holnap ugyanúgy jön majd, mint eddig. És itt követted el a legnagyobb bűnt. Él benned egy gyerek. Ez a gyerek az a személy, aki a Te legtisztább, legszebb, legbékésebb, legszeretőbb oldalad, nem mellesleg eléggé elfeledett illető. De míg vigyázol rá, ő is vigyáz Rád.
De elhagytad őt, szinte őt ölted meg. Gyilkos vagy, Önmagad darabjának elpusztítója. Égbekiált az a gyalázat, amit egy gyilkossággal hozunk a fejünkre. De még csak nem is amiatt, akit megöltünk. Magunk miatt. Amiatt a darab miatt, amit a tettünk miatt oda kell adjunk. Az az ár.......
Az unalom az elme gyilkosa. Rádtelepszik, és megfojt. Semmi leszel miatta. Önmagad kísértete, aki járja a város utcáit, eszik, beszél, ül, néz, de semmi sem marad mögötte. A tettei egy napirend részei, nincs mögöttük tartalom. Az alkotásaid lényegtelen másolatok lesznek miatta, és egy napon nem alkotsz majd többé. Mert már nem emlékszel hogy kell, de egyébként sem fog számítani. Beilleszkedsz egy olyan világba, amiben kell legyen boldogság, csak meg kell találni, és nem kutatod a többet vagy a mást. Észre sem veszed, hogy a csata előtt kivéreztettek a harcmezőn. Neked annyi. És már senki sem segíthet, Magad emelted a falakat, amik miatt nem nyúlhatd utánad a segítő kéz. Fájdalom. Szomorúság. Ezek maradnak hajdani barátaidban, harcostársaidban, azután élnek tovább. Elsiratták az áldozatot, és nem keresik a gyilkost. Bűnösök? Talán igen. Talán nem. Sok-sok bánat és fájdalom, ami tettekből és nem eseményekből fakad, mindig egyre több bánatot és fájdalmat hoz. Jobb el sem kezdeni. Azt a halottat, aki elment és a halála megelőzhetetlen, elkerülhetetlen volt, nem szabad a ravatalon hagyni, míg a lehetetlen bosszú érte teljesül, de el kell temetni, virágot ültetni a sírjára és mesélni tetteit a gyermekeknek, az eljövendő utódoknak. Már ha van mit. A halhatatlanságot ki kell érdemelni. Vagy el kell tűnni a szürkeség ködében.
Nem Te vagy a bűnös, ha oly közel engedted az ellenséget, hogy végül magával rántott a tiszta magasokból a porba? Ki a bűnös? Mindig keresni kell? És ha igen, mi jó származik belőle?
Tanulj a hibákból. Éld át a fájdalmat, tanulj belőle, szedd össze magad és lépj tovább. Mindig adj esélyt az újnak, ismerd az Életet! Ne felejtsd el: az álmokba és a célokba kell kapaszkodni, és vigyázni kell a nevünkre, hogy a múltunk gyökereit és a jövő szárnyait magunkénak mondjuk.
Az Élet minden szörnyűséggel és csodával együtt számolva gyönyörű.
Te vagy a bűnös, ha elherdálod az ajándékokat. Az Életet, a Lelket, a Bentet, úgy mint tudás és a Kintet, úgy mint barátság. Bűnös vagy, ha hagyod, hogy az, amiről tudod, hogy rossz, közel jöjjön és magával rántson. Félsz? Nem? Majd fogsz, Ahogy kitágul a világ. Szeretsz? Biztos? Légy biztos, hogy eléggé! Tudsz? Min látsz túl és mennyire?
Egy napon választanod kell. Az lesz a választásod napja. Látni fogod, csupán egyetlen szívdobbanásnyi pillanatra, az Életed labirintusának feltáruló rejtelmeit. Azután újra leszáll a köd, de tudni fogod, hogy az a kereszteződés, aminél állsz, nagyon-nagyon fontos. Ott vagy elindulsz azon az úton, amiről tán csak hiszed, hogy jó, de rejtélyes és néha nagyon zavaros és néha pengeélen táncolsz, vagy rálépsz egy olyan útra, ami sima, ami széles, ami nyílegyenes, és amin soha semmi nem fog megtörténni, és néhány lanka és lejtő után az Unalom fog várni, hogy karjába zárjon. Megérte-e? Valahol tudtad, hogy ha a tömeget nézed és őket követed és azt teszed, amit a tömeg, ez lesz. Tudtad, hogy a biztonság a másik úton is megvolt, mert lett volna, ami vezessen, tisztán ott voltál önmagadnak, és mégis elszúrtad. Tömegbe süppedt szürke alak vagy. Semmi több. A másik úton csodák vártak volna. Szörnyűek és gyönyörűk. De azt csak kevesen választják. Nem könnyű út.
Azt hiszed csak két út van? Nem. Rengeteg van. A választás rajtad áll. Csakis Rajtad. A zűrzavarban csakis egyetlen személyre, az ő irányítására, támogatására, segítségére számíthatsz. Az ő tapasztalataira. Nézz magadba.
Ne találj ott unalmat! Ne válj semmivé! Nemcsak fantáziát veszítesz, nemcsak álomképeket, nemcsupán szép szavakat, ha a szürkék népe elragad, de az utak meglátásának esélyét és így sok-sok jövőt! Tisztánlátást veszítesz, önmagad fénylő oldalát vesztíted el, ha az a bizonyos gyerek elvész belőled. Mert halott.......
"Önmagad gyilkosa vagy, ha hagyod megesni mindezeket,
Ne feledd az utat, mi Simbelmyne Birodalmába vezet" |
[35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
