|
Témaindító hozzászólás
[103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
 
Honorék után nemsokkal Rubyék is elindultak. Mentek... Illetve úsztak. A víz hol hideg volt, hol meleg. Egy idő után már nem is tudták megkülönböztetni a víz hőmérsékletét. Egyszer csak megláttak valamit a vzíben:
*Hé! Ireth, Ruby! Van itt valami a víz alatt!* szólt Andúne.
Mindnyájan a víz alá buktak. Észrevettek egy óriási nagy jéghegyet vettek észre.
*Azt hittem, nincs is itt jéghegy.* szólt meglepődve Ruby.
*Igen, én is. De tudod, hogy az eddigi felfedezők még csak érintették ezt a területet.* mondta Ireth.
*Igazad van.*
Még lentebb merészkedtek. Csodás világ tárult eléjük. Olyan gyönyörű köveket láttak, mint az első szakaszban, csak ezek mindenféle színben pompáztak, nem csak vörösben.Azon kívül ezek mind tényleg MÉSZKÖVEK voltak. Ezek most biztosan. Sokáig nézték, majd mind elaludtak.
Ireth hamar felébredt:
*Ajjaj. Elkéstünk. Gyorsan, felkelni! Meg is fulladhattunk volna. De miért nem?* Szétnéztek. Ekkor észrevették, hogy a víz kisordorta őket...
A zátonyra!
*Itt vagyunk!* kiáltott And.
*Igen. végre!* mondta Ireth
*Még szerencse, hogy a víz erre sodort minket. Mi let volna, ha valamerre az ismeretlenbe visz minket? Mármint, hogy arra, amerről nem találunk vissza.* szólt Ruby.*És most keressük meg, van e rejtett pihenő, mint máshol.*
*Nem, itt nincs.*mondta Ireth*Itt egy tábla a földön. Ezt írja:
"Üdv néktek, utazók. Örülök, hogy megjöttetek. Ne keresetek rejtett helyeket. Itt nincs"
Ez után nincs más írva. Most pihenjetek le. Majd én őrködök.* |
Honorék után nemsokkal Rubyék is elindultak. Mentek... Illetve úsztak. A víz hol hideg volt, hol meleg. Egy idő után már nem is tudták megkülönböztetni a víz hőmérsékletét. Egyszer csak megláttak valamit a vzíben:
*Hé! Ireth, Ruby! Van itt valami a víz alatt!* szólt Andúne.
Mindnyájan a víz alá buktak. Észrevettek egy óriási nagy jéghegyet vettek észre.
*Azt hittem, nincs is itt jéghegy.* szólt meglepődve Ruby.
*Igen, én is. De tudod, hogy az eddigi felfedezők még csak érintették ezt a területet.* mondta Ireth.
*Igazad van.*
Még lentebb merészkedtek. Csodás világ tárult eléjük. Olyan gyönyörű köveket láttak, mint az első szakaszban, csak ezek mindenféle színben pompáztak, nem csak vörösben.Azon kívül ezek mind tényleg MÉSZKÖVEK voltak. Ezek most biztosan. Sokáig nézték, majd mind elaludtak.
Ireth hamar felébredt:
*Ajjaj. Elkéstünk. Gyorsan, felkelni! Meg is fulladhattunk volna. De miért nem?* Szétnéztek. Ekkor észrevették, hogy a víz kisordorta őket...
A zátonyra!
*Itt vagyunk!* kiáltott And.
*Igen. végre!* mondta Ireth
*Még szerencse, hogy a víz erre sodort minket. Mi let volna, ha valamerre az ismeretlenbe visz minket? Mármint, hogy arra, amerről nem találunk vissza.* szólt Ruby.*És most keressük meg, van e rejtett pihenő, mint máshol.*
*Nem, itt nincs.*mondta Ireth*Itt egy tábla a földön. Ezt írja:
"Üdv néktek, utazók. Örülök, hogy megjöttetek. Ne keresetek rejtett helyeket. Itt nincs"
Ez után nincs más írva. Most pihenjetek le. Majd én őrködök.* |
 Azonnal a járatba vetette magát, és végigdübörgött rajta! |
A menedékbarlang fala hatalmasat roppant, aztán az egész terem megremegett, és rés nyílt a sziklán!
Egyre nagyobbra tágult, míg végül egy sötét út nyílt a távolba. Fala sima volt, és nyílegyenest vezetett valahová.
A jól ismert tekercs megjelent a járat bejárata előtt, és felolvasta önmagát:
"Atra esterní ono thelduin!
Hát elértetek idáig!
Gratulálunk mindnyájótoknak! Bizonyítottátok bátorságotokat és ügyességeteket!
A nemes szívek is kiállták a próbát......
Most pedig feltárul előttetek a folytatás!
Isthal barlangjainak vidéke elmarad mögöttetek, és elkezdődik valami egészen új!
Készen álltok a következő tájra?
Mistrioll tavainál kiderül majd mire vagytok képesek!
Ez a táj még ismeretlenebb előttünk, mint a barlangok, mert az első felderítők csak éppenhogy érintették!
Amire fel kell készülnötök: víz, víz és víz!
Itt nincs szárazföld!
Az egyetlen lehetséges pihenőpont, amit találtunk, egy térdig vízben álló zátonyféle. Elég nagy, hogy húsz lény elférjen rajta, de a pihenést csak úgy tudjátok megoldani, hogy felváltva tartjátok egymást.
A víz hőmérsékletéről nem tudunk szólni, mert naponta változik! Jégről eddig nem hallottunk......
Mágiát csak módjával használjatok!
A vízben soktízezer lény él, némelyikük varázzsal vadászik varázsra....
A néha fellépő rendkívül szerencsés vadvarázst is megtörhetitek, ha bűbájjal éltek, mert ezen ismeretlen mágia segítségével sétálhattok a víz színén! De ne számoljatok vele, mert van mikor jelentkezik, van mikor nem.
A zátony a ködös vizek felé van, így mindig tartsatok arra. Akkor talán eléritek. Onnantól majd, mivel a fény csak fakó szürkeséget ad a "tavaknak" nevezett végtelen vizek vidékének s forrása nincs, a szerencsétekre és az éjszaka világító algákra kell támaszkodnotok. Azok általában egyre fényesebbek a partok felé.
Így a zátonyig halványuló, utána erősödő fényű algákra számítsatok, amik a víz színén lebegnek, általában hatalmas csoportokban.
Kalandorok, tanácsos úsznotok! De a sok vadász is felhasználja a világító algákat, nem is beszélve a sok zavarról, amit a csapongás okoz a vízben, így igyekezzetek nyugodtan mozogni.
A veszélyt, ha már megjelent, csak bűbájjal verhetitek vissza. Ezzel nincs mit tenni.....
De reméljetek! A vizek általában (majdnem mindig) némák, szótlanok, halottként nyugodnak.
Most egyedi versenyszakasz tárul elétek, és egy őselemmel kerültök szembe.
Egy hetet kaptok a zátony elérésére, de aki nem találja meg, azt két hét múlva reméljük a túlparton. Ám azok hátránnyal futnak neki a következő vidéknek, így próbáljátok megtalálni azt a zátonyt!
Sok szerencsét és kitartást!"
A tekercs megsemmisült egy vakító villanással.
A versenyzőkre nem várt más, mint végigmenni a járaton, amiből már érezhetően fújdogált a hűs, vízillatú szellő.
- Vár rátok a part.... - susogta a szél ezerszínű hangon. |
*A szokottal ellentétben, most nem érkezett tekercs a továbbjutott versenyzőknek. Az egész pihenőpontot beterítette egy barátságos hang.*
- Gratulálunk Nektek, versenyzők!
- Ez a szakasz - amit már magatok mögött tudhattok - , volt Isthal barlangjai között az utolsó.
- Most 5 napot pihenhettek! Szombaton (03.03.) kell csak tovább indulnotok. Ezalatt az 5 nap alatt megkapjátok a következő rész leírását.
- Addig is pihenjetek! |
 
Mind a ketten meglepődtek Dezdemóna éles tekintetén. Majd mikor vágtázni kezdett feléjük, a lány könnyedén kitért az útjából,hogy elsuhanjon mellette. Rilnennel egymásra néztek,de nem szóltak semmit. Hirtelen egy viszhangot hallottak meg,ami az az üzenetet továbbította,hogy siessenek. Bementek egy járatba és nem kellett sok idő,hogy megpillatsák a kaput. Megkönnyebbültek,hogy végül utolérték a többieket,aztán ők is bementek. |
Honor egy résben feküdt, és elégedetten elmosolyodott, mikor Dezdemóna bevágtatott a pihenőre.
Felkelt, és kijött a járatba, a kapu elé, majd kinyújtózott.
'Nem tesz jót nekem ez a sok szűk járat!' morogta magában, és visszapillantott.
- Jó lesz sietni, elf! - suttogta a járat köveinek, akik továbbvitték a hangját.
- Magatok vagytok, és aki lemarad....ottmarad. - suttogta még az üzenetet a lemaradt és szintén megfogyatkozott csapatnak.
Aztán megfordult, és belépett a kapun. |
 Dezdemóna teljesen ki volt.Nem akart látni senkit.Amikor megszólították élesen a lányra pillantott.Vágtázni kezdett és hihetetlen gyorsan elszáguldott mellette és egy pillanat múlva már senki sem látta.egy járaton elfordult és az előzővel párhuzamos járaton kezdett sétálni.Vagyis ugyanoda ment mint Honor csak másik úton.egy óra múlva fényt látott.vágtatni kezdett és teljesen felderült, mikor meglátta az óriási kaput.Besétált a kapun, óriási örömöt lehetett látni az arcán.Belépett a tömegbe, megérkezett... |
Ők is elindultak. Egy ideig követték Koniékat és Honort, de aztán egy másik úton haladtak tovább. A járat igen sötét volt, így Elektra egy kis fénygömböcskét idézett elő, hogy időben észrevegyék az idegen lényeket. Napokig mentek a barlangban,de semmi életjel nem mutatkozott. A barlang járatából hirtelen lila fény kezdett foszforeszkálni, így az óvatosságért halkan beosontok. A barlang falát egy egész fekete rózsa kert övezte és a földet furcsak lila fust fedte. Rilnen úgy gondolta megvizsgálja közelebbről a gyönyörű, ám különös növényeket, közelebb is ment. Nem tudta elkerülni,hogy egy picikét ne szagoljon bele a rózsák mámoros illatába. Ám ekkor hirtelen kétely fogta el. Eszébe jutott mit írt a tekercs: "Nem szabad elcsábulni!". Megrázta fejét, amit egy prüszkölés kisért és követte társait. Nemsokára rátaláltak egy lila tóra,amit rózsák vettek körül pár csontváz társaságában.
Lépteiket megszaporázták, hogy minél előbb elhagyják ezt a helyet. Ekkor hirtelen egy csobbanást hallottak a tó felöl. Odanéztek,de nem volt ott semmi. Majd mikor ismét elindultak egy hang szólalt meg:
- Üdv néktek Vándorok!
Lassan megfordultak és egy lányt pillatottak meg a tóban. Nem! Nem lányt. Egy sellő volt. Haja vöröses volt, arca pedig szinte fehéren ragyogott. A tó szélén könyökölt, lila uszonyát kecsesen ingatta ide-oda. Amikor meglátta Rilnent és Honort szeme felcsillant. Elektra ezt észrevette és rosszat sejtett. Nem minden az aminek látszik! Többet nem szabad hibáznunk! Az életünkbe is kerülhet! - gondolta magában.
- Üdv. Ki vagy Te?
A sellő kuncogni kezdett.
- Az nem fontos. A nevem Merina. Ne féljetek tőlem. Nem harapok. - majd ismét kuncogott - A kérdés inkább az, hogy Ti kik vagytok?
Egy ideig habozott és nem mondott semmit, közben szeme sarkából a csontvázakat nézte. Végül elmondta,hogy Simbelmyne mágikus versenyén vesznek rész.
Értem - mondta Merina elgondolkodást szinlelve - Errefelé nem igazán jön egy lélek sem. Szerintük ez a barlang "elátkozott" - kuncogott és közben le nem vette a szemét Honorról és Rilnenről,majd elrugaszkodott és úszkálni kezdett - Tudod, amikor idejönnek mindig piszkálják a rózsákat és... igen gyorsan belehalnak a szúrásába. Na,de hagyjuk. Inkább Te mesélj többet magadról! Például áruld el nekem hol vetted a lovaidat? – mondta édelegve.
Rilnen és Honor erre a kérdésre igen dühös lett. Ez a neveletlen „lány” úgy tekint rájuk,mint két közönséges lóra. Ők ennél jóval többek voltak és ezt mindannyian tudták. Honor már ott tartott,hogy tesz egy megjegyzést erre a kérdésre, de Elektra hallgatást intett neki.
Kmh… Ők nem csak szimplán lovak… és nem vettem őket. Csupán hű barátaim jóban,rosszban. – mondta nyugodt hangon. Azonban érezte,hogy azonnal folytatniuk kell útjukat. Már épp indultak volna,de aztán furcsa dolog történt: a barlang járatát hirtelen fekete rózsák serege árasztotta el és elzárták a járatot,akár egy rácsos ajtó. Megdöbbentek,de aztán rájöttek a baj okára.
Ezt miért csináltad? – kérdezte nyugodtan Elektra, de a hangjában mégis csengett a szúrósság,hiába próbálta leplezni. A sellő csak kuncogott.
-Add nekem a lovaidat és épségben tovább mehetsz! – mondta a sellő, hangjában kezdett megvillani az igazi sötét jelleme.
-Hogy kérhetsz tőlem ilyet?! Már megmondtam,hogy nem az Én tulajdonaim és nem is az eszközeim! – mondta szúrósan – Soha nem hagynám őket! Akkor inkább velem végezz!
- Ahogy akarod! – mondta a sellő,majd gúnyos kacajba kezdett. Hangja megváltozott. Már nem édes szirén hangja volt,hanem ördögi nevetése. Szeme lilán izzani kezdett, szájában nyálas fogak jelentek meg, teste kipikkejesedett, kecses karja úszóhártyásak lettek és óriási karmokban végződtek, szép vörös haja pedig csápottá változott. Közben a tóban megjelentek hatalmas csápjai,ami a polipokéhoz hasonlítottak.
- Ha nem adod szép szóval, hát akkor elveszem erővel! – mondta és hosszú karjaival megragadta az elf-tündét, még mielőtt az bármit is tehetett volna. A karok Elektrát a tó felé húzták, hogy aztán a szörnyetek lakomájaként végezze.
- Honor! Rilnen! Meneküljetek! – kiabálta a lány. Ám ehelyett a két lény hősiesen próbálta megmenteni úrnőjét. Rilnen a szarvát mélyen belemélyesztette a szörny karjába, aki fájdalmában hangosan sikoltozott. Honor is küzdött, ám ekkor eszébe jutott,hogy hiába szabadítoták ki a lányt, nem tudnak elmenekülni, hisz a rózsák az utukat állják. Honor tehetetlenül nézte,ahogyan a kiszabadult Elektra és Rilnen védőpajzsal próbálja őket megóvni a szörny karmai közül,de erejük gyengül. A pegazus mély lélegzetett vett, majd hatalmas lendülettel vágtázni kezdett és átszakította a fekete rózsák bebörtönző falát. Átrohant a tömérdek rózsa közt, amik össze-vissza szúrták és karcolták csillogó fekete szőrét és tépték meg finom szárnyát. A fájdalomtól szemébe könnyek szöktek. Eközben Rilnen és Elektra rohanva követték, majd mikor kiértek a rózsák sűrűjéből a lány egy fénysugarat lövelt a berájat fölé,majd tömérdek hatalmas szikla zárta el az utat a szörny karmai felé. Mind fellélegeztek, ekkor azonban Honor a földre zuhant. Csillogó testét rengeteg seb borította,amikből folyt a vér. A lány és az unicorn aggodalmasan odarohant mellé. Elektra próbálta begyógyítani a sebeket különböző várazslatokkal,de a fekete rózsák mérge túl erős volt. Honor hangosan és mohón lélegzett.
- Úrnőm! ... Nélkülem kell folytatnotok… - suttogta a csődör. A lány és az egyszarvú szemében könnyek kezdtek gyülemleni.
- Jaj, Honor! – ölelte meg a pegazust – Köszönöm! Megmentettél minket! – a pegazus halványan elmosolyodott.
- Ez a dolgom. Hogy segítsek ahol kell. Ne aggódj miattam! Jó kezekben leszek. – mosolygott, majd nagy levegőt vett és kimondta: - Feladom!
A pegazust lágy fény vette körül és halványodni kezdett. Utoljára még csak ennyit mondott: - Tiro i Melain i vâd lín! / A Valák óvjanak utadon! – majd teljesen eltünt. A lány könnyeit letörölfgette arcáról,majd Rilnen-re nézett. Az Ő könnyeit is letörölgette és így szólt hozzá:
- Menjünk Rilnen! Honor-ért! Folytassuk a versenyt. – a kanca bólintott,majd tovább mentek. Pár perc után hangokat hallottak. Mintha veszekedne valaki. Egy nagy szikla mögé elrejtőztek, majd óvatosan kinéztet mögülle. Egy mozdulatlan unicornt pillantottak meg, aki nemsokára lassan feléjük indult. Arcán látták a szomorúság jelét. A lány úgy gondolta nem lehet baj abból ha megszólítja, talán még együtt is folytatják az utat.
- Dezdemóna! – suttogta óvatosan –Dezdemóna! Jól vagy? |
| Dezdemóna már hozzá sem szólt!Semmi kedve sem volt egy ilyen léyhez beszélni, még akkor se ha veszekednek!Dezdemóna elindult a másik irányba.Egy pillanat múlva újra azokat a susogásokat kezdte hallani amiket akkor amikor még Szikláékkal volt... |
- Neveletlen? - meg sem fordult, ahogy beszélt:
- Melyikünk fenyegette megöléssel a lényt, aki visszajött érte, mert hasonlóan járt? Melyikünk sír a társai után, akiknek nincs baja? Melyikünk nem halad még mindig? Minek vagy versenyző, ha ennyire nevetségesen viselkedsz, kiscsikó? Ha nem vagy hülye, fejezd be a hülye viselkedést! Bár hadd hívjam fel a figyelmet rá, hogy nem én mondtam ki ezt a szót.
A járat végéhez ért, kilépett belőle, és elindult afelé a járat felé, aminek a végén a nagy kapu várta.
Elindult felé. |
-Aszthiszed hülye vagyok?Aszthiszed?...Látom milyen felügyelő vagy!Látom!Megsérültek?Igen!Nem hittem volna hogy egy Erisi ilyen,...ilyen rátarti!
-Ja és nem vagy olyan erős, mint azt hiszed!Neveletlen!
Még mindig nem mozdult! |
Nagyot villantak a szemei.
- Megfeledkezel magadról! - zengte, és ezzel egy időben hihetetlen szélvihar kavarodott a járatban! Akkora volt az ereje, hogy tolni kezdte az unikornist!
Honor csak akkor tüntette el a vihart, mikor a lény ott állt előtte.
- Ne merd még egyszer megsérteni a gazdámat, vagy Simbelmyne Úrnőjét! Szavatolták a versenyzők épségét! Úgy is lesz tehát! A gazdád már messze nem olyan sérült, mint amire emlékszel. Visszajönni nem fog, de ez van. Te meg vagy menj tovább, vagy szállj ki! Én vagyok a megmaradt felügyelő, nem akarok felelős lenni egy ilyen hisztis kancáért! Felőlem bánkódhatsz, de vagy a lábad mozogjon, vagy folytasd odakinn! De akkor majd láthatod, hogy mennyire felesleges volt ez a lelkizés! Ez egy kemény verseny! Tudtad, mikor vállaltad, nem?! Inkább örülnél, hogy nem olyan komoly, hogy tényleg aggódnod kelljen!
Otthagyta a lényt. |
-Voltak társaim!Voltak!Az egyik feladta a másik...
-A Gazdám haldoklik!Fel tudod fogni?Fel tudod ezt fogni?-Dezdemóna már kiabált-Bizonyára te ezt nem érted meg!-mostmár kezdett lehiggadni.
Lehajtotta fejét, visszagondolt gazdájára és Sziklára...
...és nem mozdult. |
Hátborzongatóan elmosolyodott.
- Ostobaságodat írjuk a rettegés számlájára. Mert ha magadnál lennél, tudhatnád, hogy én is versenyző vagyok. Láthattál az eddigi pihenőknél, sőt, az indulásnál is. Egyébként meg miből gondolod, hogy ha ártani akarnék neked, akkor nem tehettem volna meg korábban? És honnan hiszed, hogy árthatsz nekem?
Megfordult a járatban, és elindult a pihenőpont felé.
- Mindenesetre ezt megjegyeztem. Nekem is elmentek a társaim, gondoltam, mivel Veled is ez történt, esetleg nem bánod, ha visszafordulok Érted, mert én bizony már a pihenőpontál jártam. Nem kell félned: mostantól magad leszel! |
Dezdemóna azonnal felkapta a fejét az érte kiabálóra!Hamar észre is vette a felé közeledő lényt, nem tűnt gyanúsnak, de azok előbbiek után már mindentől és mindenkitől tartott.De úgy érezte, hogyha ez a lény rabszolgájává teszi, vagy bármi mást csinál vele, nem hal meg addig amíg végig nem megy a versenyen!Miután ezeket végig gondolta magában, szarvát nekiszegezte a lénynek és vágtába ugrott.Rohanni kezdet a lény felé.Egy pillanat alatt állt meg a peguni előtt, úgy hogy szarva majdnemhogy belevágodik a peguniba.Egy pillanatot várt és csak azt mondta:
-Hagy békén, különben megöllek!
Ahogy ezt elmondta elindult tovább útján, hátrafelé, de közben szarvát nekiszegezte az idegennek, és figyelte. |
Honornak nem volt jó kedve. A lehető legkevésbé sem.
Miután elszabadult a bohócoktól, elkeveredett a tömegektől, és zavarta, hogy nem tudta megköszönni a szívességet.
De ennél nagyobb baja is volt.
Napokig kutyagolt szűk, toll- és idegtépő járatokban, csak suttogásokat és osonást hallott, valamint figyelő elméket érzett. De nem támadták meg, nem akadályozták, semmi sem történt.
Mikor teljesen kimerülten végre lakott részhez ért, nem volt sok oka örömre! A viszonylag kevés ottlelt lény hű volt deviáns űrnőjéhez, egy vámpírhoz, aki mellesleg nem kevés mágikus hatalom birtokosa volt.....és Honor lett a kívánsága, amint meglátta! A peguni kanca előbb udvarias tárgyalással, majd alkudozással és kérésekkel, ígéretekkel próbálkozott, végül hideg tényeket közölt, majd akkora harcba keveredett, hogy majdnem otthagyta a fogát! A vámpírok, és bűbájos irányítójuk erősek, gyorsak voltak, és vaksötétben volt igazán otthon. Miután Honor elmenekült a termeikből, hosszú ideig űzték a sötét járatokban, ahol a kanca már mindent és mindekit a pokolba kívánt, és gondolkozott, hogy beomlassza-e magukra a járatokat. De megúszta. Nem tudni hogyan, de egy magas, keskeny járaton át kijutott egy valóságos városba! Mintha egy bazárt (vagyis inkább ezret!) költöztettek volna be! Fény, illatok, színes sátrak és házak, ezerféle csevegő, üzletelő lény, táncosok, zenészek, bábosok, szónokok, tömeg, hatalmas, fullasztó tömeg!
Honor nem tudta eldönteni, hogy jobb vagy rosszabb-e a helyzete!!!
De a vámpírok nem követték, és kiderült, hogy nem is marták meg.
Lassan keresni kezdte a továbbvezető utat, de mivel teljesen elvesztette az irányérzékét, tanácstalan, tétova séta lett a keresésből. Kérjen segítséget? Vagy csak haladjon tovább valamerre?
A kérdés fentebb szférákban döntetett el. Hirtelen két lény vált ki a kavalkádból, és egyenesen Honor felé indult. Aztán pont a kanca előtt mindkettő hadarni kezdett, aztán kérdőn a szárnyas lényre meredtek, majd hirtelen veszekedni kezdtek, és ha Honor nem ereszti közéjük szárnyát, komoly verekedés alakulhatott volna ki pillanatok alatt. De nem így történt, és amint a köréjük gyűlt, szórakozásra és izgalomra váró sereg eloszlott, a peguni kiszedte a két manóból, hogy mi bajuk.
Mindkettő a maga kiskirályától hozott meghívást!
Honor törni kezdte a fejét. Ketté nem szakadhat, és az intelmek alapján mindegy melyik meghívást választja, a másik meghívó meg fog sértődni! Ami persze diplomáciai bonyodalomhoz vezethet...ami persze baj!
'Hajhaj.....Miért nincs itt Michaelangelo, mikor kellene?' sóhajtotta.
A két lényt kezdte nézni. Megkérdezhetné tőlük melyikük uralkodója türelmesebb és elnézőbb. De ha válaszolnak is, nem feltétlenül lesz igaz amit mondanak!
Vállatvont.
- Nem mehetek egyszerre két helyre! De mivel mindketten egyszerre értetek hozzám, ezennel alázatosan elnézést kérek egyikőtök uralkodójától, és bízván bölcsességében, reménykedem, hogy megbocsátja késésem! Hogy fair legyen, kiszámolom kihez megyek előbb.
Honor így is tett, majd üzenetével elbocsátotta az egyik küldöncöt, míg a másikat követni kezdte a hatalmas barlang cirkuszában.
Az uralkodó szívélyesen fogadta, és hamar kiderült, hogy Honor afféle verseny tárgya volt, semmi több. A kiskirály öntömjénezőn mutogatta palotája kincseit és díszeit, de mindezt úgy, hogy a "versenyt vesztett" uralkodó lekicsinylése volt minden mondat vége, Honorra pedig egyáltalán nem volt kíváncsi. A kanca is csak amiatt tűrte, mert szolgák kisebb hada folyamatosan italokkal, gyümölcsökkel kínálgatta. Honor nem tiltakozott!
Aztán végre elszabadult, és útnak indult a kapuban már rá váró küldött nyomában. A drága selyemsálat, amin ott virított egyes számú vendéglátója címere, odadobta az első koldusnak......
A kettes számú kiskirály láthatóan sértett volt, így hosszan hallgatta Honor alázatos (és leplezetten csikorgó) bocsánatkérését. Aztán végül csak lepattant trónjáról, és kezdetét vette a kettes számú "idegenvezetés", ami csak annyiban különbözött az elsőtől, hogy Honort kezdetben eléggé lenézőn kezelte, de ahogy a kanca elezdte játszani az ámuló csodálót, megenyhült, és nemsokára lelkesen szapulta az egyes számú kiskirályt, és sorolta kincseinek értékét.
Honor végül jóllakottan állt a palota kapujában, még egy selyemsállal.
A felsorolt mérhetetlen drágaságra gondolt.....és a második selyemsál is egy koldus tulajdonába került pár pillanat múlva.
A kettes számú uralkodó vendéglátásának volt még egy haszna az evésen kívül: megmutatta a legnagyobb kivezető utat.
Honor csendesen hagyta el a várost, és elindult a zegzugok közt.
De egymást érték már a telepek, táborok, éjjel-nappal utazó vándorok és futárok, így nagy izgalomban nem volt része. Inkább csüggesztő udvariaskodásban: mindenki híreket akart hallani, hogy ki és mi ő, honnan jött, miért, milyen az a Birodalom, ahonnan jött, milyen az Űrnője, és a csodálkozásnak, majd ismétlés kérésnek sosem volt vége!
Honor pedig eleget tett a kérelemnek, hogy legyen diplomatikus, képviselje Simbelmyne-t....és tűrt, tűrt, felelgetett, felelgetett....
S mindezek után most egy csöppet sem ínyére való dolgot kellett tűrnie!
Ki kellett tágítania elméje határait, és belátni a többi versenyző helyzetét.
Ehhez nem volt ereje, kintről kapott segítséget, így beállt egy mélyedésbe, elszürkült, megkeményedett, kihűlt...és kiröppent testéből.
Órákkal később aztán visszatért belé az élet, és elfogadva a történteket, Honor megrázta magát, és elindult.
Tudta, hogy páran elérték már a pihenőpontot, ha nem is a kijelölt úton. A lényeg persze az volt, hogy elérték, és miattuk már nem kellett aggódnia. De ott volt a magára maradt unikornis.
Honor abba a széles járatba nézett, ami egyenesen az aranykapuhoz vitte volna, amin túl várt rá a pihenőpont.
Aztán hirtelen megkeményedett a tekintete, és hátatfordított a járatnak.
Elindult egy szűkebb járatban, amiben érzése szerint szembe kellett találkoznia az egyszarvúval. Kicsit kutatott elméje mélyén, és már ki is halászta a zavarból a nevét: Dezdemóna.
Megköszörülte a torkát, és kihúzva magát elindult egyre beljebb.
- Dezdemóna! Dezdemóna! - kiáltozta. |
 Szikláék is elindultak.Tudták, nehéz lesz az utolsó szakasz, de elindultak.Egy szűk kis járaton indultak el.Megintcsak másfelé, mint a többiek, de vállalták a kockázatot.sokáig halattak előrefelé, és egy kis idő múlva árnyakat láttak szaladgálni.Nem nagyon foglalkoztak velük, hisz olyan sokáig futkároztak körülöttük, hogy már-már meg is szokták.Egy jó darabig így sétáltak a szűk kis járaton.aztán elérkeztek a járat végéhez, ahol ketté ágazódott.Balra indultak tovább.Ahogy a másik járatba léptek, az árnyak eltűntek.Sokáig sétáltak még, mikor aztán újra megjelent egy árny, de ez nem szaladt, hanem előttük állt.Timiék megtorpantak.Nem igazán izgultak, hogy bánt vagy, valamit csinál, mert csak egy ködnek látszott.Aztán egyik pillanatról a másikra emberi alakot öltött.Meglepődve álltak az idegen előtt, de aztán Timi megszólalt.
-Üdv!Ki vagy Te?
-Sziasztok!Nem árulhatom el!-válaszolta röviden.
-Akkor engedj tovább.-mondta Dezdi.
-Nem lehet!A gazdám megparancsolta, hogy ezt az erős pegunit rabszolgámul elfogjam.
Szikla az "erős" jelzőre rendesen kihúzta magát, de mikor a rabszolga szót meghallotta igazán dühös lett.Nem szokott ő idegeneket bántani, de úgy érezte, most muszály.
-Félre az utunkból!-kiabálta Szikla!
Aztán rohanni kezdett felé, s közben szarvát neki szegezte az idegennek.Timi azonnal eléugrott, hogy semmi rosszat ne tegyen, de az idegen előrántota kardját és Timibe szúrta.timi a földre zuhant és Szikla megtorpant.Döbbenten nézte timi elesését.Azután Szikla újra az idegen felé vette az irányt, hogy megbosszúlja Timit.de miellőtt az idegennek esett volna ő csak annyit mondott.
-Még találkozunk!-és eltűnt.
Dezdemőna ledermedve figyelte az eseményeket.Amikor az ember eltűnt mindketten Timihez rohantak, de ő egy pillanatmúlva eltűnt a versenyből és a felszínen már az orvosok kezelték.
-Én nem tudom folytatni...-mondta Szikla miközben fejét lehajtotta.
-Ne!Ne csináld ezt!Folytatni kell!Timiért!
-Nem!Nem folytatom!...Kimondom:Feladom!
És ahogy kimondta-e szót!Azonnyomban a startnál találta magát és elindult hazafelé.
De Dezdemóna még benn volt, és tovább kellett indulnia.
Szomorúan, de még épen Dezdemóna tovább indult... |
Irethék is sokáig mentek. A kőlényekkel nem találkoztak, mert egy résznél lefordultak. Nagyon dokáig mentek, sivár területen. Végül megérkeztek. Meglátták Konit, de előbb a pihenőt akarták megkeresni. Emlékeztek az eddigiekre. Ireth alaposabban szemügyre vette a helyet. Talált valamit. Közelebb ment. Egy régi fatábla. A pihenőhelyet jelölte. Mögötte egy ajtó. A tábla azt írta menjenek be. Haboztak, de végül arra jutottak ez a pihenőhely, és bementek. Ez nem volt túl csodás, mint a többi. DE ez is megtette. Lefeküdtek aludni. |
Ők is elindultak .Más alagúton indultak el, mint a többiek.Rengeteg féle és fajta lényt láttak, volt, amelyikkel még szót is értettek, volt, amelyik megtámadta őket, s volt, amelyik barátjukká fogadta.
A legérdekesebb azonban még hátra volt....
Édenben kertben haladtak, vagy ahhoz hasonlóban.Itt földi állatok is voltak.Megcsodálták őket, a lovakkal még szóbe is elegyedtek, akik megmutatták a kertből kvezető járatot, de nem mondták meg, hogy hova vezet.
Az alagút egy hatalmas terembe vezetett, de Koni és Vad Szél nem ezt látta.
Verő fényesfehérség áradt mindenhonnan, noha Nap nem volt az égen.S ekkor megjelentek a lakók!....Vagyis csak kettő közülük, de így is nagy benyomást keltettek Koniban.....a két lény egy tünde és egy angyal volt.Egymás kezét fogták, s látszott, hogy férj és feleség.Azonban egy ilyen meghitt pár mellé mindenki gyereket tulajdonítana....hát persze, hogy volt, de nem mellettük állt, hanem maga a kis angyal-tünde volt, Koni!Nem hitt a szemének , mikor meglátta őket, hisz elmentek vagy meghaltak, vagy ki tudja mi történt velük!És most itt álltak.A lány a döbbenettől és boldogságtól sírva fakadt, majd a tünde odalépett hozzá, letörölte könnyeit, és átölelte.Az angyal is odament, ő is úgy tett, mint felesége.A család ismét együtt!!!
Vad Szél mosolyogva nézte gazdája boldogságát, és ő is megismerkedett a szülőkkel.
Hosszan beszélgettek.A beszéltek erről a helyről (ez a Menyország), beszélgettek egymásról, s végre megtudta Koni, miért mentek el tőle, vagy haltak meg:anyja fiatal korában halt meg, azt tudta is, de apja és a többi angyal életéről mit sem tudott.De most......:Az összes angyal-beleértve Konit is-csak úgy eltűnt.....mivel ők tudnak a Menyországba átmenni, ezért nem halállal jöttek ide.És, hogy miért?Mert eljött az idő.Simbelmyne és más világok tudnak angyalok nélkül élni, ezért távoztak ide.Konira nagy feladatot bíztak, azért nem hozták magukkal-ő volt a túlvilág őrzője, ő kísérte el a lelkeket oda.Azért hal meg (kicsit morbid módon:vírt sír, és lassan holtan összerogy), hogy lelke a halottakat átkisérje (bár ezt tudta is).Konin kívül még pár angyal itt maradt, hogy miért, nem tudni.
De eljött a búcsú idő, megmutatták a hazafelé vezet utat a vándoroknak, sőt, még el is kísérték őket, szinte a pihenő pontig.
Ám egy éjszakán, szülei nem aludtak mellettük, hanem valami furcsa átlátszó lények!Riadtan pattantak föl.Azok arctalan lények voltak, de tudtak látni és beszélni.A csapat azt hitte, csapdába kerültek pedig nem!A lények is felébredtek, és megnyugtatták őket, hogy nem akarnak rosszat.
Elmondták, hogy illúzioniták, olyan lények akikben az ember a szeretteit látja, sőt, pontosan olyanok, mint az igaziak.Amit elmeséltek az igazi szülőkről, az mind igaz.Ráadásul még közvetítettek is a lány és az igazi szülők közt.Elkísérték az angelidet és lovát a pihenő pontig, de nem vették fel korábbi alakjukat.Viszont amikor elbúcsúztak, a valódi szülők lelke költözött beléjük, így végleg búcsút is vett Koni tőlük, de boldogan, és nem sírva.....
Így jutottak el a végső pontig, mindketten felemelt fővel (Koni pedig nyugodt szívvel).... |
[103-84] [83-64] [63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Azonnal a járatba vetette magát, és végigdübörgött rajta!
Dezdemóna teljesen ki volt.Nem akart látni senkit.Amikor megszólították élesen a lányra pillantott.Vágtázni kezdett és hihetetlen gyorsan elszáguldott mellette és egy pillanat múlva már senki sem látta.egy járaton elfordult és az előzővel párhuzamos járaton kezdett sétálni.Vagyis ugyanoda ment mint Honor csak másik úton.egy óra múlva fényt látott.vágtatni kezdett és teljesen felderült, mikor meglátta az óriási kaput.Besétált a kapun, óriási örömöt lehetett látni az arcán.Belépett a tömegbe, megérkezett...
Szikláék is elindultak.Tudták, nehéz lesz az utolsó szakasz, de elindultak.Egy szűk kis járaton indultak el.Megintcsak másfelé, mint a többiek, de vállalták a kockázatot.sokáig halattak előrefelé, és egy kis idő múlva árnyakat láttak szaladgálni.Nem nagyon foglalkoztak velük, hisz olyan sokáig futkároztak körülöttük, hogy már-már meg is szokták.Egy jó darabig így sétáltak a szűk kis járaton.aztán elérkeztek a járat végéhez, ahol ketté ágazódott.Balra indultak tovább.Ahogy a másik járatba léptek, az árnyak eltűntek.Sokáig sétáltak még, mikor aztán újra megjelent egy árny, de ez nem szaladt, hanem előttük állt.Timiék megtorpantak.Nem igazán izgultak, hogy bánt vagy, valamit csinál, mert csak egy ködnek látszott.Aztán egyik pillanatról a másikra emberi alakot öltött.Meglepődve álltak az idegen előtt, de aztán Timi megszólalt.
.Más alagúton indultak el, mint a többiek.Rengeteg féle és fajta lényt láttak, volt, amelyikkel még szót is értettek, volt, amelyik megtámadta őket, s volt, amelyik barátjukká fogadta.