Simbelmyne
Köszöntünk!

 

 

 
 

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Mennyien látogatták eddig az oldalt ?
Indulás: 2005-06-19
 
Arx Artis
[35-16] [15-1]

2009.07.31. 02:51 Idézet
Emlékezem rád

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő
vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:
úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző
dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,
és virágai fényét magába rejtve hordja,
szerelmed tette, hogy testemben él sötéten
a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,
gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,
így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,

csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,
oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,
oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.

 

(Pablo Neruda)


2009.04.17. 18:11 Idézet
Koni

Nem tudom, ki írta. A pécsi porcelán múzeumban volt felírva egy vázára. Ha volt is mellé írva a költő, nem jegyeztem meg a nevét:(


2009.04.05. 12:32 Idézet
Péter
Miből van ez az idézet? Ki írta? Mi a címe? Köszönöm.
2008.08.08 15:22

„Részlet:

"Hogy össze ne törj a bús tehertől,

mit a Sors vállaidra rak,

azért vannak csókok, szerelmek

költők és dalos madarak."”


2009.03.25. 20:07 Idézet
Koni

Fulladás

 

Tenger végtelenje

zsongott előttem.

Nap ásított a horizonton.

Megvilágította arcomat.

 

Hideg volt a víz

Lábamban minden íz

kiáltott.

Hullám söpört szerte-szét,

s megtört a sziklákon

s rajtam.

 

A Nap már lebukott,

Követtem.

Ölelt a kékség

Fejemből minden kétség

elszállt: meg kellett tennem.

 

'Súgd meg neki, hogy szeretem'

Mondtam.

A buborékok messze szálltak fölöttem.

Égi fény táncolt,

Mintha sajnált volna.

Átengedtem magam a mélyésgnek  -

Behunytam szemem.

 


2009.03.09. 20:18 Idézet
Acer

Sixx Am: Life Is Beautiful

You can’t quit until you try
You can’t live until you die
You can’t learn to tell the truth
Until you learn to lie

You can’t breathe until you choke
You gotta laugh when you’re the joke
There’s nothing like a funeral to make you feel alive

Just open your eyes
Just open your eyes
And see that life is beautiful.
Will you swear on your life,
That no one will cry at my funeral?

I know some things that you don’t
I’ve done things that you won’t
There’s nothing like a trail of blood
to find your way back home

I was waiting for my hearse
What came next was so much worse
It took a funeral to make me feel alive

Just open your eyes
Just open your eyes
And see that life is beautiful.
Will you swear on your life,
That no one will cry at my funeral?

Just open your eyes
Just open your eyes
And see that life is beautiful.
Will you swear on your life,
That no one will cry at my funeral?

Just open your eyes
Just open your eyes
And see that life is beautiful.
Will you swear on your life,
That no one will cry at my funeral?

Just open your eyes
Just open your eyes
And see that life is beautiful.
Will you swear on your life,
That no one will cry at my funeral?

 


 

Nem adhatod fel, míg nem próbáltad
Nem élhetsz, míg nem haltál meg
Nem tanulhatod meg, hogy az igazat mondd, míg nem tanulsz meg hazudni

 

Nem tudsz lélegezni, míg nem fuldokoltál

Nevetned kell, mikor Te vagy a vicc

Semmi sem fogható egy temetéshez, hogy érezd, hogy élsz

 

Csak nyisd ki a szemeid

Csak nyisd ki a szemeid

És lásd, hogy az élet gyönyörű

Esküdsz-e az életedre,
Hogy senki sem fog sírni a temetésemen?

 

Tudok dolgokat, amiket Te nem

Tettem dolgokat, amiket Te nem fogsz

Semmi sem fogható egy ösvényhez vérből, hogy megtaláld az utat haza

 

A halottaskocsimra vártam

A következő, ami jött, sokkal rosszabb volt

Egy temetésbe került, hogy éreztesse velem: élek

 

Csak nyisd ki a szemeid

Csak nyisd ki a szemeid

És lásd, hogy az élet gyönyörű

Esküdsz-e az életedre,
Hogy senki sem fog sírni a temetésemen?

 

Csak nyisd ki a szemeid

Csak nyisd ki a szemeid

És lásd, hogy az élet gyönyörű

Esküdsz-e az életedre,
Hogy senki sem fog sírni a temetésemen?

 

Csak nyisd ki a szemeid

Csak nyisd ki a szemeid

És lásd, hogy az élet gyönyörű

Esküdsz-e az életedre,
Hogy senki sem fog sírni a temetésemen?

 

 

Csak nyisd ki a szemeid

Csak nyisd ki a szemeid

És lásd, hogy az élet gyönyörű

Esküdsz-e az életedre,
Hogy senki sem fog sírni a temetésemen?

 

 

 

 

 

(When you've lost it all, 
That's when you finally realize, that, life is beautiful

 

- Amikor mindent elvesztettél, akkor érted meg végül, hogy az élet gyönyörű)

 

-> http://www.youtube.com/watch?v=Enf32LzvBo4 


2009.02.26. 20:53 Idézet
Vihar III.

Amikor a tükörbe nézek, látom a sötét, dacos szemeim, és tudom, hogy minden "lelkemre beszélő, békítő, nevelő" illetőre ugyanígy nézek vissza. Sosem leszek egy közülük. SOHA! Azok közé kellene beállnom, akik, hogy szépséget érjenek el, szörnyetegeket teremtenek, mert önmaguk nem képesek sem olyan magasra, sem olyan mélyre eljutni?! Azok közé kellene beállnom, akik ha a tükör elé lépnek, csak sminkelnek vagy borotválkoznak, mert egyszerűen csak belenézni nem képesek?! Szörny vagyok? Lehet! De legalább tudom!

De ezek a korcsok....Akik tönkretesznek mindent, mert másra nem képesek...Ezek csak hazudni tudnak még saját maguknak is.

Minden, amit mondanak, hazugság. Olyan mély és erős hazugságok, hogy már elhiszik, hogy igaz! Szenteskedő, undorító mocsadékok! Én hazudok, de tudom magamról. Ez a világ már csak ilyen: mesétől a szerelemig, vásárlástól a barátságig hazudunk. Úgy ölel körbe minket a hazugság aurája, mint a levegő: élni sem tudnánk nélküle!

És ez a csodás valóság, amiben élni kellene, még az álmokat is szeretné tönkretenni. Én hiszek az angyalokban. Tudom, hogy amiatt, ami vagyok, sosem érünk már egymáshoz, sosem léphetek közéjük, sosem talákozhatom velük,  nem leszek azok közt, akikre ráragyog a kegyük, de hiszek bennük. Néha nekik játszom, ha könnyek csorognak is végig az arcomon. Az emberek szerint álmodozó hülyeség mindez. Ők árulják el a Fényt, és az mégis kijut nekik. Én pedig el fogok kárhozni. De ezerszer inkább a Kárhozat, mint az emberiség. Mert ez tiszta......

Tiszta, mint a Harag és Dac és Gyűlölet, mi az összetört és tovatűnt szívem helyén a vérem pumpálja feketén. Ami a szememben lobog, hogy az emberek nem képesek elviselni a pillantásom, mintha valami borzalmas szfinx vagy baziliszkusz lennék.

Szenvedés az élet, de nem tudom eldobni. Mikor megpróbáltam, mindig itt találtam magam végül. És mikor már nem éreztem, hogy élnék, szenvedést kerestem, mert más érzés már nem bizonyíthatta. Mert már érzés már nem létezett. Most, ahogy itt tombolok a dallamok közt, a karomon vastag fehér alapozó takarja el jótékonyan a bizonyíték nyomait......Szenvedés......Szenvedést adunk és kapunk ebben a világban, semmi mást.

A zene a menekvés.

A darab végetér. Lihegve felállok. Körberagyog a fény, bennem lobog valami megbocsáthatatlan sötétség. A majmok tombolnak körben.

Lehunyom a szemem. Kertész akartam lenni. Most, ahogy a hatalmas, túlzó, giccses virágcsokrok a sok legyilkolt szépséggel bezáporoznak a lábam köré, elmerengek azon, hogy mennyire gyűlölöm a gyilkosaikat, akik ezzel akarnak nekem örömet okozni. Emlékszem a napra, mikor a gyakorlás után már túl fáradt voltam, hogy megtanuljam a nevezéktant, a virágzási időket, és elkeseredésemben feladtam a tanulást. A szüleim büszkék voltak rám. Végre felnőttem, rájöttem mi a jó nekem. Megígérték, hogy mindig hinni fognak bennem, mint zenészben.
Vajon most hol lennék, milyen lenne az életem, ha valaki, csak egy kicsit is, kertészként hitt volna bennem?
Talán nem kellene emberek tömegei közt élnem. Fák és virágok vennének körül, milliárd illat, és boldogan mosolyognék a két kezem munkájára. Nem járnék be elfeledett szárnyakon más valóságokat, Fényt és Örök Éjt. Elég lenne a kert......

Emlékszem arra is, ami kőbevési a jövőm. A menedzser alholszagúan nyomott a zongorára, lihegett, és az estélyim szoknyáját próbálta a nyakamba gyűrni, miközben sikerről, dícsőségről és kötelességről, háláról hadart. A hajtűm mentett meg.....Rámbugyogott a vére, szörcsögés és rengeteg, özönlő vörös vér borult rám a torkából, lefordult a padlóra, és percekig nem moccantam, nem sikítottam segítségért, csak vártam, hogy végre elhallgasson és mozdulatlanná dermedjen.....Aztán elrohantam. Elégedett voltam, és ez már meg sem rémített. Ez az ember volt a balettosok sztárjának, a mindössze tizenhárom éves Angeliának a menedzsere. Angelia volt a legtökéletesebb táncos, akit valaha láttam. Mikor néha találkoztunk, összevillant a szemünk, és megértettük egymást. A sötét fáradtságot a másik tekintetének mélyén. Sosem volt elég időnk beszélni, mindig elkerültük egymást, de azt hiszem jó barátnők lehettünk volna. Aztán Angelia megkapta ezt a sztármenedzsert, és hirtelen megváltozott. Még soványabb lett, a lendülete megtört, sápadt és riadt lett.....Majd számára örökre vége lett. Altatók....Sosem lesz már méltó versenytársa az orosz balettosoknak. Ahogy kifelé rohantam a vértől lucskos ruháimban, megértettem mindent....És azóta sem bántam meg....És persze, mint sztár és mint áldozat, gond nélkül folytattam a "karrierem építését".

Egy szép napon nagykorú leszek. Keresek egy jó menedzsert, aki a kutyám helyett is kutyám lesz. Akkor fogom utoljára látni a családom. Dehát kit is érdekel? Millió rajongóm van. Utazni fogok, és hajszolni mindent, ami csak élvezetes vagy érdekes. Kiégek előbb, minthogy megérnék? Kit érdekel? Erre születtem. Borzalmas dolgokat fogok véghezvinni? Szörny leszek? Kit érdekel? Tehetséges vagyok! Világhírű és csodálatos előadó.......

Vagyok, aki vagyok.


2009.02.26. 20:52 Idézet
Vihar II.

Emlékszem az első csendekre, mikor kétségbeesetten zokogtam a szeretteim előtt. És ők nem tettek semmit. Persze, végtelenül egyszerű ilyenkor praktikus tanácsokat vágni a meghasadt szívű gyerek arcába: "Szedd össze magad!" vagy "Meddig akarod még ezt a hisztit folytatni?" vagy "Úgy viselkedsz mint egy gyerek!" vagy "Szánalmas vagy!". Igen, ez bizonyára sokkal jobb, mint egy ölelés, egy vigasztaló, reménytkeltő szó, vagy csak a másik szemébe nézni, és éreztetni vele, hogy nincs egyedül, hogy valakire számíthat.

De legalább én már tudom, és a tudat tisztasága is valamiféle erőforrás, hogy egyedül vagyok, és semmi reményem nincs.

Nem volt remény abban, amikor összegömbölyödve feküdtem este a sötétben "otthon", és senki sem jött be hozzám, habár tudták, hogy valószínűleg özönleni fognak a könnyeim, míg csak a kimerültség meg nem fojt. Nem volt remény abban, mikor tárgyilagos beszélgetések folytak egy ajtónyira tőlem, és tudtam, hogy egy világot jelent az az ajtó......Nem volt remény abban, mikor először közölték velem, hogy amire vágyom, nevetséges, vagy ostobaság, vagy elérhetetlen.

Hát, ha már ennyire szó szerint magamra hagytak a sötétségben, nem lehet hibáztatni azért, hogy az a lelkem dalaiba ivódott. Ó igen, szörnyeteg lettem. Szörnyeteg vagyok!

Dehát van egy mondás, miszerint a világon minden hatásnak megvan a neki megfelelő, azonos erejű, ellentétes irányú hatása. Speciel a zeném egész szépen kiegyenlít. Mert ezek az ostoba, sárban csúszó undormányokhoz hasonló, egymást is érzékelni képtelen, üres, rövidéltű, távlatokat nem látó teremtmények, az emberek, mindent elviselnek, amit csak teszek, amit csak mondok, mert ők képtelenek így játszani. Én megjártam a Poklot és láttam az elérhetetlen Mennyet, és ők sosem lesznek képesek olyan messzire menni, mint én. Akármit is teszek, éhezik a zeném, amit nem érthetnek meg. Korcsok.....

És végülis.....valaminek meg kellett teremteni annak idején a bennem élő szörnyet....Magától senki sem lesz azzá. Én is ember voltam. Aztán felfedezték a tehetségem, és elkezdtek kiképezni, és ma már hányingerem van a gondolattól, hogy én is emberi testben rekedtem, emberi az arcom, a kezem, a szemem.

Torz vagyok? Ó igen. De ki nem? A világon mindennek megvan az ára. A legtöbb művész hogyan is végezte? Mi lett velük? Milyen életet is éltek végig? De persze mindenki csak a kompozícióikra, a találmányaikra, az alkotásaikra volt kíváncsi. Az árra, amit a művész fizetett, nem. De nekünk, törött lelkeknek, csak az alkotásaink, a teremtésünk csodája a menekvés.

Lehunyom a szemeim, és a dallam magával ragad. Másik világban járok, ahová tartozom. Ahol szeretnek. Ahol lehetek, ami csak lenni akarok, ahol nem vagyok szörny. Ahol angyalok simítanak végig az arcomon és nincs több fájdalom és nem érzem, hogy a haragom szétmarcangolna. Már az elején tudtam, hogy mikor a darab végetér, lezuhanok majd újra az emberek közé, és fájni fog. Már akkor tudtam, hogy az álomvilágom (ami nekem az egyetlen elfogadható valóság) és az emberek valósága közti különbség kín lesz, amit, mint mindig, most is érezni fogok. Fáj előtte tudni, hogy nem maradhatok ott, és fáj utána tudni, hogy végetért. De az a néhány perc, míg szétárad körülöttem a zene, és otthon vagyok, megéri nekem. Azt hiszem a világ többi művésze is így élte túl, ameddig képes volt túlélni. Aztán belefulladtak a magány mocsarába.

De persze addig épp elég nyomot hagytak maguk mögött, hogy a majmok csorgassák a nyálukat, és hogy talán az utánuk jövő sorstársak némi kis vigaszt lássanak a képekben, a szobrokban, az épületekben, a dallamokban, a szavakban. Megmerevedett álomvilágok azok, kőbe, festékbe, papírba és tintába préselve - de legalább ennyi kijut nekünk.

Nekem ez nem mindig volt elég. Volt, hogy el akartam futni. De sosem hagyták. Emlékszem a sok-sok gyűlölt tanár közül arra, amelyik pálcával verte a kezem az elrontott hangok után. Persze, a szüleim azt mondták ez az én érdekem. Hároméves korom óta minden az én érdekem volt......Nos, ennek a pálcás idős néninek rávágtam az ujjaira a zongora lapját. Fiatal voltam, így erő kellett hozzá, de szerencsém volt: mindkét kezén eltört vagy három ujj. De ripityára! Aztán az első zongorám.....Naponta négy óra volt a minimum. Emlékszem még mennyire szívdobogva csempésztem fel az alagsorból a kalapácsot, és micsoda hihetetlen munka volt szétverni a húrozást. Akkor vittek először pszichológushoz, de eleinte nem szóltam egy szót sem. Aztán két hét után eluntam, hazudni és sértegetni kezdtem, és végül elzavart. A második zongorám versenyzongora volt. Gyönyörű, hatalmas, fekete, többmilliós hangszer. Sosem felejtem el a patikus arcát, mikor öt liter sebbenzint kértem tőle! De csak ideadta. Nagyon kellett vigyáznom, de megcsináltam: a zongora porig égett, a szobám többi része épen maradt. A többi kísérletem sem volt semmi. De egy idő után elfáradtam. Azt hiszem akkor azt mondták a szüleim, hogy "végre benőtt a fejem lágya". De igazából csak megtörtem. Vajon minden tehetséges művészt megtörtek? Csak ez nem kerül be az életrajzokba? 
Tudom mire emlékeztet mindez: egyszer láttam egy lóversenyt. Az egyik ló nem akart beállni az induláshoz felszerelt fém szerkezetbe. Ütni kezdték pálcákkal, ahol csak érték. A ló erre felágaskodott, tombolt, és olyan gyönyörű volt, hogy eleredt a könnyem. Aztán, hogy a verés csak nem maradt abba, lefeküdt a kapu előtt. Azt hittem végre békéhangyják. De nem. Tovább verték, rúgták, ütötték, ahol csak érték. Hallottam az öregek nevetését: "de makacs a kicsike!" Én pedig csak néztem és néztem, hol a lovat, hol a versenyt már egyre türelmetlenebbül váró közönséget. Végül a lovat beverték a helyére, és persze az a ló nyert. A groteszk kis figura szinte a nyakán ült, és verte, ahol csak elérte: a fejét, a nyakát, a vállát, az oldalát, a farát. 
Napokig rosszul voltam ezután. És onnantól kezdve egy jó szavam nem volt egyetlen emberhez sem. Ez hét éve történt.


2009.02.26. 20:51 Idézet
Vihar I.

Gyűlölöm az embereket. Most, ahogy a színpadra lépek, és leülök a zongorához, hallom az ujjongásukat. Azt hiszik nekik játszom, mert szeretem őket megörvendeztetni. Majmok! Még ahogy felugrálnak a helyükről és összeverik a tenyerüket, és ezerféle dolgot kiabálnak be nekem, hasonlítanak is a majmokra.  

Nem nekik játszom. Sohasem játszom nekik. Magamnak játszom, hogy kiadjam a dühömet. Minden keserű, pusztító, izzó, halálos dühöm, amit csak érzek. Minden fájdalmam. Minden gyűlöletem.

Emberség.....hah! A szó is arra késztet, hogy még több szenvedélyt adjak a darabba. Még több fájdalom és düh.....

Csak a harmóniák, csak a zene szólalnak meg helyettem, én sosem vagyok rá képes. Nem vagyok képes elmondani mennyire fáj. Hogy mennyire csordultig tele vagyok gyűlölettel. Már nincsenek szavaim. Ezért kell a zene. Mindennél jobban. Mert ilyenkor megszólalok, és ilyenkor szabad vagyok. Olyan szabad, amilyen szabad igazán csak álmaiban lehet a lélek.

De minek is beszélnék? Úgysem hallgatna meg senki. Mert ezek a csodálatos emberek, ez a gyönyörű faj, sosem lesz képes meghallgatni a másikat. Vagy ha meg is hallgatja, sosem lesz képes megérteni. Soha! Ezek a korcsok, ezek a szerencsétlen hülyék képtelenek a megértésre. Nem tudják felfogni a másik helyzetét. Legföljebb ha már voltak hasonlóban. Ó persze, hümmögni, részvétteljes vagy örömteli szólamokat bárki képes hangoztatni. De én (mert mások helyett nem beszélek) hallom az üresség és a hamisság üvöltését az ilyen szólamokból. És rosszul vagyok tőlük. Igazi megértés, a másik helyébe lépés, vagy csak a másik érzéseinek felfogása olyan képtelen dolog lenne? Nem tudom biztosan, de úgy tűnik igen. Vagy csak egyszerűen nem érdekel senkit sem a világ maga körül. Közönyös, csökött, a maguk kis örömeit hajszoló lényecskék. Porszemek. Egy porszem valóban nem lehet képes érzésekre. Nem tud őszintén a másik lényhez fordulni, és nem tudja magába fogadni annak a szavait, a gondolatait.

Az embereket inkább azt hiszem nem érdekli. Egyszerűbb az élet így nekik. Kényelmesebb. Amíg a saját kis boldogságuk megvan, azt védik bármi áron. Más fájdalmát nem engedik magukhoz, mert még megártana. Más boldogságát gyűlölik, ha nagyobb, vagy teljesebb, vagy csak megfakítja a sajátjuk fényét. És bármikor képesek legázolni a többi lény lelkét, ha a kapzsiság, az önző kis érdekeik, vagy a kicsinyesség ezt mutatja egyszerűbbnek. Vagy a közöny azt mondja, minek is keresztbetenni két szalmaszálat, és ezzel valakinek megmenteni az életét, a reményét, az álmait, mikor nem hoz semmi kézzelfogható nyereséget?

Minek is vigyázni a tetteinkkel, minek tekintettel lenni a körülöttünk élőkre, ha az nem okoz örömet nekünk magunknak?


2009.02.26. 17:55 Idézet
Koni

 

Cseppek




Kora tavaszi nap volt. Kora tavaszi reggel, pontosabban. Éjszaka esett az eső, s most sok ezer kis gyöngy varázsolta színesebbé az utam az iskola felé. A vizes járdán csiga nyomvonala árulkodott gazdája felől, aki nemrég járt errefelé. Nem is egy, több csiga! A csigák biztos szeretik az esőt, és kijöttek fürödni az éj leple alatt ... Hehe ... Csiga-zuhany!

Az iskolába vezető utam egy nem túl forgalmas utcán haladt végig, autó egy se volt, még csak a feljárókon sem. Az autók biztos nem szeretik az esőt.

Egy kicsi betonlapokból álló járdára kell fordulnom, ha a rövidebb utat akarom választani. Anya nem szereti, ha erre megyek: itt minden kihalt, elhagyatott. Igaz. Ez a járda egy lakatlan ház lakatlan kertje mögött fut egy játszótér hűlt helye felé, hogy ismét lakóházak között szaladgáljon - immár felújítottan -, végül csatlakozzon az iskola sétányához. ... Hehe ... Igazi kis betonpatak! Még a hullámzás is egyezik, ahogy az idők során besüppedtek és kiemelkedtek a betontömbök a földbe-földből.

A lakatlan ház lakatlan kertjének végében volt egy rigók által szívesen látogatott diófa. Ez átnyújtózott a kerítésen, bölcs ágait ráérősen meresztve a járda főlé - és a régi rozsdás korlát felé, ami isten tudja, minek volt ott. Még árok sincs, amitől védenie kellett volna a gyanútlan embereket.

Bármi miatt is legyen ott, nekem az volt a kedvenc helyem az egész tiltott ösvényen. Békés és meghitt hangulatot árasztott, ahogy a diófa ágai csak azért lépik át a lakatlan kert határát, hogy ezt kis viharvert, istentudjamiértvanott korlátot vigyázzák.

Az eső sűrűn eshetett. Még a diófa levelei is ázottak voltak. Ráadásul épp a legalsó levelén gyűlt össze egy tekintélyes vízcsepp. Egy ideig ült a levélnyélen, elidőzött rajta, majd ráérősen legördült a levél színén. Megvárta, míg a Nap fénye rávetül, s kis műugróként három részletben a korlátra esett. Az első lecsöppenési kísérlet kicsit bátortalanabb volt kelleténél - a cseppecskék korántsem voltak olyan nagyok, ahogy azt egy ekkora csepp harmadaitól várnánk. A harmadik, egyben végső ugrás azonban tökéletesre sikeredett! Már-már molett csepp hullott alá, és ütődött a korlátnak testvérei mellett. Azok illedelmesen kivárták húgukat, s együtt gördültek a korlátrúd aljára.

- És most? - kérdezte a középső csepp a bátyját. - Lógjunk vagy ugorjunk?

Fölösleges volt megkérdeznie, hiszen tudta a választ. Mindhárman tudták.


Néhány csepp nem akar lepottyanni, tökéletes nekik a páralét. Viszont a legtöbb csepp álma, hogy céljához érjen. Sokan fennakadnak a kerítéseken, ereszeken, fákon. Némelyek a járdára esnek célt tévesztve. Vannak, akiknek elég egy kerítés négyszögletes szeme, egy vízelvezető meredek csúszdája vagy egy bokor barna ága. A legtöbben azonban harmat akarnak lenni. Akkor megcsillantja őket a Nap, akkor megtörhetik a napsugarakat, akkor kis színváltó csodaként néz rájuk a világ.

Az első és a második csepp túl kicsi, túl könnyű volt ahhoz, hogy lecseppenjen a fűbe. Anyjuk nem adott nekik elég vizet.

- Összeolvadjunk? - gondolkodott hangosan az első és a második, mire mindketten megborzongtak. Ha egy csepp kettéválik, nem akar már újra tömörülni, kiváltképp, ha a cél ilyen közel van. Azt akarja, hogy egyedül legyen, mikor a Nap megcsillantja, nem pedig mással összeolvadva - különösen, ha az épp egy rokon ...

Hallgattak. Nem akarták beismerni önzésüket. Mit tegyenek? Nem lehet vége most!

- Én félek. Én félek ... - sutyorogta húguk. A cseppek általában sutyorogni szoktak.

- Nem lesz semmi baj! - biztatta a legidősebb. - Te vagy az, aki megteheti - élj vele!

- De miért pont én?! - nyafogta a harmadik. - Én vagyok a legkisebb.

- Inkább a legnagyobb - ugratta a középső, de nem szánta gúnyosnak. Az tény fájón igaz volt.

- De ... én .... - szipogta a legkisebb - nem akarok ugrani ... nélkületek nem. Akkora utat tettünk meg együtt. Nem akarok most elválni.

- Miért pazarolnál el egy ilyen lehetőséget? - kérdezte szelíden a legnagyobb. Ő örökölte hármójuk közül anyja gyengédségét. - Talán soha nem lesz alkalmad harmattá válni. Ostobaság lenne elszalasztani. Fent mindenki csak rajtad nevetne. Ezt akarod? Ugorj csak! Miattunk ne aggódj, ellógunk itt.

-Bizony ám, Húgi! Menj csak! Ez a te pillanatod, a legszebb, amit egy csepp kívánhat. Értünk felesleges aggódnod. Talán mi meg sem állnánk érted - blöffölt a második. Ő a humorérzéket örökölte anyjuktól. A harmadik bizonyára a félénkséget kapta örökül, mert még mindig nem ugrott. Ha tudott volna, biztos könnybe lábadt szemmel nézett volna testvéreire. Az ő kapcsolatuk még a cseppek közt is ritka volt.

- Úgy vélitek, hogy jogom volna hozzá? Annyiszor voltunk hópelyhek, annyiszor keringtünk a magasban! Olyan sokszor ijedeztünk villámoktól a nyári viharokban. Vagyis csak én ijedeztem. Ti nyugtattatok meg, ti védtetek meg, Ezek után, hogy tudnám megtenni? Hálátlan dolog lenne tőlem. Még ha meg is adatott az alkalom, akkor is képtelen vagyok elválni tőletek.

- Ó, menj már! - kiáltotta - sutyorogva! - a második. Sosem értett az érzékeny pillanatokhoz.

- Ha nagyon hálás vagy nekünk - fordította le az első -, akkor tedd meg értünk! Látni szeretnénk, milyen szép vagy a napfényben.

- Ó, fiúk! - sóhajtotta a harmadik. Elengedte a korlátot


Aznap nem mentem iskolába. Mire feleszméltem, sok óra eltelt - inkább hazasomfordáltam. Ugyanis egész délelőtt guggoltam a korlát mellett, s bámultam az alatta lévő fűbe. Néztem a legkisebb-legnagyobb cseppet, hogy csillog.


2009.02.24. 20:47 Idézet
Idézet

Ady 

 

Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály.
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?


Igen: nagyot akarjunk,
Igen: forrjon agyad,
Holott tudjuk, hogy milyen kicsinység
A Nagy.


Igen: élj türelemmel,
Igen: hallgass, ha fáj.
Várd meg, hogy jöjjön a nagy professzor:
Halál.


Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály,
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?


Várni, ha éjfélt üt az óra,
Egy közeledő koporsóra.

Nem kérdezni, hogy kit temetnek,
Csengettyűzni a gyász-menetnek.

Ezüst sátrak, fekete leplek
Alatt lóbálni egy keresztet.

Állni gyászban, súlyos ezüstben,
Fuldokolni a fáklyafüstben.

Zörgő árnyakkal harcra kelni,
Fojtott zsolozsmát énekelni.

Hallgatni orgonák búgását,
Síri harangok mély zúgását.

Lépni mély, tárt sírokon által
Komor pappal, néma szolgákkal.

Remegve, bújva, lesve, lopva
Nézni egy idegen halottra.

Fázni holdas, babonás éjen
Tömjén-árban, lihegve mélyen.

Tagadni multat, mellet verve,
Megbabonázva, térdepelve.

Megbánni mindent. Törve, gyónva
Borulni rá egy koporsóra.

Testamentumot, szörnyüt, írni
És sírni, sírni, sírni, sírni.


2009.01.11. 17:50 Idézet
Koni

Árnyék


Kimentem a mosdóba. Éjszakánként egyszer-kétszer mindig ki kell mennem egy s mást elintézni, különben zavaros álmaim lesznek az éj hátralévő részében. Nem is sejtettem, hogy ma éjszakára társaságot is kapok a fürdőszobában.
Egy árny-alak csusszant be mellettem az ajtón, s megállt mögöttem. Nem tudom, hogy oldotta meg a műveletet, hiszen kis fürdőszobánk van, közvetlen mögöttem a mosógép ásított szennyes ruha után, mégis éreztem, fél méterre van tőlem kényelmesen ácsorogva. Nem néztem hátra, csak mostam a kezem, mégis éreztem, engem figyel. Nem volt benne semmi emberi a forma szempontjából, egy hátközépig érő, karcsú amőbának nézett ki. Körvonalai nem voltak élesek, de maga sűrűbb volt a sötétségnél, ami a fürdőszobában uralkodott. Nem csinált semmit. Nem ijesztgetett, nem félemlített, sőt mondhatni, szelíd volt. Nem tudtam félni tőle. Mégsem fordultam szembe vele.
- Ki vagy? - kérdeztem.
Az árny-alak várt egy kicsit a válasszal. Közben észre sem vettem, hogy a szoba mindinkább elsötétül: a csapot, a mosdókagylót, a vizet - ami alá még mindig tartottam kezemet - már a feketeség homálya szövi át egyre áthatóbban.  Halk, mindig más irányból érkező hangon felelt. Most a fülem mellett hallatszott.
- Egy Árnyék.
- Miért jöttél? Hol a gazdád?
A válasz megkerült, körbe járt. Csak az elsőre válaszolt.
 - Érted jöttem.
 - Miért, mit karsz tőlem?
 - Rossz kérdés - pördült meg lassan elöttem a hang. - Te akarsz tőlem valamit.
Erre kiegyenesedtem, furcsálva meredtem az alakra. Hihetetlen, de még mindig érzékelhetően sötétebb volt, mint a környezet.
 - Mit akarnék én tőled?
 - Sok mindent. Én sok minden vagyok.
 - Akkor tulajdonképpen MI is vagy te?
Sóhajtott. Ezzel a sóhajjal szellőként fújta magát távolra a hang, mintha így kényelmesebben helyezkedett volna el a sötétségben.
 - Sok minden. És még annyi se. Én vagyok a múlt, a letűnt világok, sikeretlen elméletek, kudarcot vallott emberek. Én vagyok a Magány Ura, a Kétségbeesés, a Félelem, a Fájdalom, a Bánat. Néha a Halál. Ellentétem a Remény, Te, a Világosság, az Öröm. Néha barátom a Nevetés - aztán hirtelen az eddig mély, dallamos, bölcs hang kemény éllé változott, az Árnyék pedig tömör fekete alakká sűrösödött, éles körvonalakkal. - Ellenségem a Harc, a Durvaság, a Félténység, az Agresszió, az Őrjöngés. Mégis hozzátartozom. Mégis arra az oldalra. A negatív oldalra.
 - Mártír vagy? - találgattam. Nem láthattam, de éreztem, keserűen elmosolyodik.
 - Afféle. Ha akarod, az is lehetek.
Tudtam, témát kéne váltani.
 - És, hogy pontosabbak legyünk, mi is vagy nekem tulajdonképpen?
 - Az Árnyékod vagyok. Én vagyok a Magány.
 - Hol vagyunk? - néztem körül. Az előző vettem észre: már minden teljesen sötét. Nem voltak körülöttem irányok. Csak az Árnyék lebegett előttem, hangja most viszhangzott, és felemelkedett. Talán a tér nagyságát akarta érzékeltetni?
 - A Magány Birodalmában.
 Elgondolkodtam. Vajon egy érzés azt is tudja érezni, amit képvisel? Vagy állandóan úgy érez?
 - Nem vagy itt túl magányos? - csúszott ki a számon. A hang mosolygós lett, egészen közel siklott hozzám, s megint duruzsolt.
 - Én vagyok a Magány - emlékeztetett.
Megint elgondolkodtam. Úgy tűnt, rám hagyja az "érzés érez-e úgy, ahogy őt érzik" kérdést. Tovább elmélkedtem ezen, majd elmosolyodtam, feloldva a komoly hangulatot, és ritka barátját idéztem:
 - Akkor mégsem vagy magányos. Hiszen itt vagyok én is - nevettem. Valóban furcsa dolog ... Ha Magánnyá változik az Árnyék, egy másik személy miatt teszi. Ha vele van, már egyikük sincs egyedül ...
Megint sóhajtott, megint távolabb csúszott a hang.
 - Ez nem ilyen egyszerű.
Lassan világosodott minden - legalábbis újra feltűnt a mosdó nyitott ajtaja, a kád, a mosdókagyló, s az immár ezlárt csap. Az Árnyék pedig tényleg a mosógépben állt, ahogy első pillanantban sejtettem, halvány körvonalai szinte átvilágítottak rajta.

Bementem a szobába. Az Árnyék követett. Még mindig éjszaka volt, úgy tűnt, nem is kerültem el sehová. Visszafeküdtem az ágyamba. Az Árnyék ágyamhoz húzta a székemet, felém fordította, s leült belé. Nem volt benne semmi emberi, még mindig ugyanaz volt: karcsú, fekete amőba, és engem figyelt arctalanul. Egyfolytában nézett, amíg aludtam, végig ott ült mellettem és figyelt. Mintha várt volna valamire ...
Másnapra eltűnt. Nem álmodtam - a székem felém fordítva nyugodott ágyam mellett. Felültem az ágyban, nyújtózkodtam és ásítottam. Derűsen állapítottam meg, hogy boldog vagyok - reménykedem!


2009.01.05. 20:11 Idézet

Éjjeli reménység

 

Mikor kései órán magányosan küzdök az éj démonaival
Szeretném azt hinni, hogy Te jössz el értem a mély csillagaival

Amikor jeges pusztán elviszi hangom a kegyetlen szél
A suttogásod hívjon, és éltesse csendben az egyetlen célt

Amikor harcom feladnám, és kardom eldobná a keserűség
Te add vissza hitem, hogy élhet evilágon a becses hűség

Ha elfogyna levegőm, és várna a temető
Ébressz fel, vedd ki a virágot kezemből!

Miért vagyunk mi egymásnak ebben az életben,
Ha nem tudjuk színezni a létezést édesre?!

Miért kell üres szemekkel elmenni a fájdalom mellett,
Amikor az elérhet minden egyes embert?!

Miért ne léphetnék a bajba futó elé
Ha neki csak egy szó vagy egy érintés is elég?!

Mi történt ezzel a világgal, hogy már a harcos sem harcol
És józan észre térítő pofon vagy szerelmes csók sem érhet arcot?!

Hová lettetek Angyalok és Árnyak, kik vezettétek a világot?
Mikor tapostuk el vakon az összes éltető virágot?!

Hová lett az emberi szenvedély, ami megmentett létezéseket?
A kiáltás, lázadás, béke és ölelés, mi túlzajgott égzengéseket?!

Amikor gyógyítani kell, akkor miért ártasz?
Miért fordítasz hátat, ha segítséget várnak?

Amikor azt kell mondani, hogy elég
Miért vársz csendben, amíg minden elég?!

Amikor ütni kell a vasat és kezet nyújtani zokogó barátodnak
Miért állsz némán, köszöntve lelkeddel halálodat?!

Így akarsz élni, lábnyom nélkül lépni?!
Semmi vagy így, nem gyerek, nő vagy férfi!

Ha kiáltani kell, kiálts, ha ölelni kell, ölelj, ha szólni kell, szólj
Ha írni kell, írj, ha ütni kell, üss, ha óvni kell, óvj!

Az emberség csak addig él, amíg élteted
Máshogy szeretteid, és elveid hogyan védheted?

Ha elhallgatsz és nincsen benned más csakis a hideg
Te, Élőholt! Ily rideg világban nem kár azért, aki rideg!

Ha csak szürkén időzöd végig az életet, tettekből emléket nem hagyván 
Nem vagy több, mint elfeledett bálvány, s a Végső Magány megtalál!

Létezésed minden pillanatát őrzöm én, az élő tükörkép
Légy hozzám méltó, vagy szíved utolsó órája ütött rég.

Nyújtsd a kezed, nézz rám, hallgass, vezetlek
Ezt teszem így én is, hisz még érzek s szeretlek.

 

"Párbeszéd jeligére"


2009.01.01. 04:01 Idézet
Ax

Első fordításom! Remélem van, akit érdekel.....

My best friend gave me the best advice
He said each days a gift and not a given right
Leave no stone unturned, leave your fears behind
And try to take the path less traveled by
That first step you take is the longest stride

If today was your last day
and tomorrow was too late
Could you say goodbye to yesterday?
Would you live each moment like your last?
Leave old pictures in the past
Donate every dime you have?
If today was your last day

Against the grain should be a way of life
Whats worth the prize is always worth the fight
Every second counts cause theres no second try
So live like youll never live it twice
Dont take the free ride in your own life

If today was your last day
and tomorrow was too late
Could you say goodbye to yesterday?
Would you live each moment like your last?
Leave old pictures in the past
Donate every dime you have?
Would you call old friends you never see?
Reminisce of memories
Would you forgive your enemies?
Would you find that one youre dreamin of?
Swear up and down to God above
That you finally fall in love
If today was your last day

If today was your last day
Would you make your mark by mending a broken heart?
You know its never too late to shoot for the stars
Regardless of who you are
So do whatever it takes
Cause you cant rewind a moment in this life
Let nothin stand in your way
Cause the hands of time are never on your side

If today was your last day
and tomorrow was too late
Could you say goodbye to yesterday?

Would you live each moment like your last?
Leave old pictures in the past
Donate every dime you have?
Would you call old friends you never see?
Reminisce of memories
Would you forgive your enemies?
Would you find that one youre dreamin of?
Swear up and down to God above
That you finally fall in love
If today was your last day


A legjobb barátom adta a legjobb tanácsot

Azt mondta minden nap ajándék, és nem biztosított jog

Ne hagyj követ felfordítatlanul, hagyd hátra a félelmeid

Próbáld meg az ösvényt kevésbé kitaposottnak venni

Az első lépés, amit megteszel, a leghosszabb

 

Ha a ma volna a legutolsó napod,
És a holnap túl késő lenne

Búcsút tudnál mondani a tegnapnak?

Meg tudnál úgy élni minden pillanatot mint az utolsót?

Hagynád a régi képeket a múltban,
Elajándékoznád minden pénzed?

 

Ha a ma lenne az utolsó napod

A szemernyi ellen az élet (módja) kell legyen

Ami megéri a díjat, az mindig megéri a harcot

Minden perc számít, mert nincs második esély próbálkozni

Úgyhogy élj úgy, hogy sosem éled azt újra/kétszer

Ne vedd el a szabadságot (szabad utat) a saját életedből

 

Ha a ma volna a legutolsó napod,
És a holnap túl késő lenne

Búcsút tudnál mondani a tegnapnak?

Meg tudnál úgy élni minden pillanatot mint az utolsót?

Hagynád a régi képeket a múltban,
Elajándékoznád minden pénzed?

Felhívnál régi barátokat, akiket sose látsz?

Mesélnél az emlékeidről,

Megbocsátanál ellenségeidnek?

Meglelnéd azt, akiről álmodozol?

Esküdöznél égre-földre, felettünk Istenre

Hogy végre megleled a szerelmet

Ha a ma lenne az utolsó napod?

 

Ha a ma lenne az utolsó napod

Nyomot hagynál magad mögött egy megtört szív meggyógyításával?

Tudod, sosem késő kilőni a csillagokhoz

Tekintet nélkül arra, hogy ki is vagy

Így hát tegyél meg mindent, amit kell

Mert nem hozhatsz vissza egy pillanatot se ebből az életből

Ne engedj semmit az utadba állni

Mert az Idő sosem áll a Te oldaladon

 

 

Ha a ma volna a legutolsó napod,
És a holnap túl késő lenne

Búcsút tudnál mondani a tegnapnak?

Meg tudnál úgy élni minden pillanatot mint az utolsót?

Hagynád a régi képeket a múltban,
Elajándékoznád minden pénzed?

Felhívnál régi barátokat, akiket sose látsz?

Mesélnél az emlékeidről,

Megbocsátanál ellenségeidnek?

Meglelnéd azt, akiről álmodozol?

Esküdöznél égre-földre, felettünk Istenre

Hogy végre megleled a szerelmet

Ha a ma lenne az utolsó napod?

Itt egy link a dalhoz:
http://www.youtube.com/watch?v=jIUbSh7PsVk

 

BÚÉK!


2008.12.31. 20:56 Idézet
Koni

Nem valami nagy vers, épp csak kipattant a fejemből:

      Újhold keletkezik

Unalmas  a nagy fehérség -
Nincs benne már szemérmesség!
Le kéne oltani a lámpát, hadd
ne húzzam fejemre a párnát!

A csillagok sem látszanak...
Hogy m'ért jó ez a Holdnak?!
Nincs benne már semmi szépség.
Nézzék csak a kövérnéjét!
Molett asszony jó húsban van
Ej, mekkora udvara van.
Ha tükörbe nézne,
Biz előjönne szerénysége!

Ne csúfold a Holdat, pajtás!
Terhes szegény, nem
molett az,
Ne csúfold a szegény párát.
Halggass inkább, s fülelj!

Sóhajtozik, mosolyog
Dudorászik halkan.
Fáradt már  a Fényes,
lemenne már lassan.
Átjutott az éjfelen
Mindjárt lebukik
szépen.
Aludj jól, Hold asszony,
aludj jól Holdacska!


A következő éjjelen
nincs fehérség a
színen,
helyette kis Holdacska bújik
feketén, félénken.

A csillagok ránevetnek,
élénken  fénylenek,
elbújtatják, de
nevelgetik,
s lám a Kis Fehérköröm -
Új Hold keletkezik!


2008.11.25. 21:01 Idézet

Megszállottság II.

 

Végtelenül hosszú volt minden folyosó, amin végig kellett gyalogolnia. Végtelenül fáradt lett, amikor odaért a végükre, és ugyanaz fogadta: fekete falak közt utak mindenfelé, fölötte ragyognak a csillagok, és sehol a kijárat. Fáradt sóhajjal indult mindig tovább, és persze újra magával ragadta a merengés.

Ő maga sem tudta mit akar a mágia teremtményeitől. Olyan hatalmasak, hogy sosem érhet fel velük. Olyan erősek és gyönyörűek, hogy sosem néznék közülük valónak. Olyan másvilágiak, hogy sosem lehet a társukká. Mégis álmodott róluk, pegazusokról, tündékről, faunokról, gólemekről, pixikről, koboldokról, manókról, törpökről, vélákról, és arról, hogy milyen lehet közöttük az élet. Kalandos, csodálatos, és főleg: borzongató. Ez a borzongás csalta mindig oda, ahol máguslényt látott. Ez a különös hívás mindig kísértette. Nem tudta mit kap, ha követi, de úgy érezte nincs olyan része, ami ne akarná a mágia jelenlétét.

'Talán a csillagok közé vágyom' pillantott fel az égre. A csillagok is ragyogóak és távoliak......És hazahívják.

A gondolat úgy érte el, akár egy villámcsapás! Hiszen a csillagok kivezethetik! Ők a legbiztosabb iránytűk a világon! Megkereste azt a sarlót, amit odahaza a falujában is mindig csodált, és rohanni kezdett végig a falak mentén, de mindig azt a csillagképet követve. Végre tudta mihez kezdjen!

Csakhogy nem nézett sehová máshová. Csak fel......Ez a csillagkövetés lett a végzete.......

Rémült sikolyt hallott, arra kapta a fejét, egyetlen másodpercre valami hihetetlen szépség simogatta meg egész lényét, aztán elbotlott, és hatalmasat esett! Zokogva nyúlt el a fűben, reszketett, mintha jég alól húzták volna ki, és minden, minden a fejében és minden körülötte úgy esett szét, mintha egy kalapáccsal zúzták volna össze.

- Te jó ég...

- Mi történt?

- Nagy baj van....

- Ez egy ember! Mit keres ez itt?

- Baja esett....Csak nem?

Halk hangok vették körbe az összetört emberi lényt, aki csak zokogott, karjába temetve arcát. A szférai zenének is beillő hangok beszéltek és beszéltek fölötte, de ő nem is tudta, hogy a sorsát próbálják megmenteni az idegenek.

- A szemembe nézett! Egyenesen a szemembe! Elpusztul.......

- Dehát hogyan került ide?

- Nem tudom, nem tudom! Csak kirontott ide! A semmiből....

- Talán segíthetünk... - vágta el egy hang a többit.

- Hogyan? - kérdezte az eddig is kétségbeesett lény.

- Mind, közösen, elvesszük tőle az átkot.....

- Attól még a kényszer benne marad!

- De élni fog - döntötte el szelíden a bölcs, nyugodt hang.

Meleg vette körbe a fiút, mintha az anyja ölelte volna magához, mint mikor még kicsi volt. Egy pillanatig könnyűnek, végtelenül könnyűnek érezte magát, a Semmi és a Minden felett lebegett, aztán egy szempillantás alatt a testében ébredt, hanyattfekve a füvön, még mindig a labirintusban. Minden kemény lett, megfogható, valóságos és hétköznapi.

Reszketve beszívta a levegőt, aztán döbbenten megtörölte kézfejével az arcát. Még mindig ott csillámlottak a könnyei!

- Nagy ostobaságot csináltál, emberfia! - csattant fölötte egy kemény hang, nem messze.

Úgy pattant fel, mintha tüzes parazsat dobtak volna rá. Aztán hátrahőkölt, és riadtan maga elé emelte kezeit.

A kisebb téren, amin fű hullámzott a fel-feltámadó hűvös szellőben, egy szfinx állt nem is messze.

- Ki....ki vagy? - kérdezte rekedten a fiú, és szemeivel szinte felfalta a lényt, aki olyan elképzelhetetlen kegyre vetemedett, hogy szóba állt vele, aki itt állt vele, aki élt, és lélegzett! Félt is, ó igen, hiszen pontosan tudta mire képesek a szfinxek, és hogy talán az élete kell ennek az egynek, de az eufória, ami a társasága mibenléte miatt elöntötte, elsöpörte a félelem béklyóit is. Ez a lény talán valóban feltesz neki egy találós kérdést, és ha nem felel, megöli. De akkor ez az utolsó perc, amíg élhet és vele lehet, méltó korona egy egész létezésnek!

- Az a lény vagyok, aki majdnem megölt. És akit átkozni fogsz ezek után - zengte szigorúan és szomorúan a csodálatos hang. A szfinx malátaszín hajzuhataga eltakarta arcát, ahogy lehajtott fejjel, oldalra fordulva állt a fiúval szemközt, így abban csak most tudatosult, hogy a szfinx nő!

- Én sosem átkoználak! - tört ki belőle szenvedélyesen a kiáltás, és elindult a lény felé.

Oroszlánhoz illő mély hörgés állította meg a lendületét két lépéssel később. A szfinx kihúzta magát, és szemeit az égre emelte, így a fiú láthatta nemes, gyönyörű arcát, nagy szemeit, tökéletes orrát, és mély fájdalmát is. Nem tudta miből jött rá, hogy a szfinx mérhetetlenül szomorú, de úgy érezte, mintha csak a saját lelke élne a lényben.

- Mi.....mit tettem? - kérdezte végül tétován.

- Semmit sem tettél......De akkor sem menekülhetsz attól, amit tőlem kaptál! Átkozott vagy, ember! A szemembe néztél! Ez elől senki sem menekülhet meg! Senki! Szfinx szemébe csak szfinx nézhet.....Te láttad a világ összes rejtélyét és titkát. Egyetlen pillanatban összesűrítve mindez rádszakadt. Ha a társaimmal nem emelünk közös varázslatot, most halott lennél! A világ minden ideje nem elég, hogy a titkokat megfejtsd, a rejtélyeket megold. Nemhogy egy halandó ideje! Egyáltalán hogy kerültél ide?! - tört ki az indulat a lényből.

A fiú jó darabig állt némán, és csak a saját, levegőt kapkodó lélegzetét hallotta. Sejtette, hogy a szfinx legszívesebben megölné, nem értette miért nem teszi. És sajnálta is, hogy nem nézhet még egyszer azokba a szemekbe, még ha azok fürkészőn is várnák csupán a válaszát, és nem őt magát. És amelyek elpusztítanák......Emlékezett arra, hogy mikor kirontott a térre, egy pillanatra csodák öntötték el az elméjét, és valami gyönyörű égett a lelkébe akkor. De nem a titkok és rejtélyek voltak azok......Csakis a lény....A szemei.........

- A barátaim megtréfáltak.... - felelte végül csendesen.

- Meghalhattál volna itt! - kiáltotta a szfinx döbbenten és dühösen.

- Nem Te vagy az első lény, akivel itt találkoztam.....Valami kutyafélék is elkaptak - mondta a fiú magyarázón, mentegetőzőn.

A szfinx egy pillanatra majdnem rábámult, de még időben elfordította a fejét a másik irányba.

- Azok vérfarkasok voltak - suttogta elhűlve.

A fiú még döbbentebben nézett rá, mint ahogy az meredt a közeli falakra, aztán felnevetett.

- Ez lehetetlen! - mondta végül erőltetetten.

- A hárpiák nem járnak ide - felelte higgadtan a szfinx.

Csönd hullott rájuk, ami alatt a fiú újra csak nézte és nézte ezt a csodalényt, akivel nem tudott betelni.

- Miért maradtál itt? - kérdezte végül érzelmektől fűtött, fojtott hangon.

- Látni akartam miként térsz magadhoz. Szerencséd van. Nem őrültél meg. De mostantól az életed más lesz, erre készülj fel! A lelked más lett.....Mindig lesz benned valami vágy..... - szólt a halk hang nyugodtan és sajnálattal eltelve.

- Eddig is volt! - vágott közbe izgatottan. A szfinx kicsit megrezzent, mintha rá akart volna pillantani, ő meg gyosran belefogott a magyarázatba:

- Amióta az eszemet tudom, mindig szerettem rólatok hallani! Csodálatosak vagytok! Az életetek annyira más! Amikor kisfiú voltam még, pegazusok repültek át a falunk fölött! Azóta érzem, hogy hozzátok tartozom! Nem is bánom azt, ami történt! Talán így volt megírva a sorsba! - hadarta egyre nagyobb hévvel, egyre szenvedélyesebben.

Az oroszlánbömbölés félbeszakította, aztán már csak egy sikolyra futotta, ahogy az oroszlántest rázuhant, és maga alá temette. Két vállán karmos mancsok támaszkodtak, és ahogy rémült, kidülledő szemekkel nézte a szfinxet, az oldalra fordított fejjel, hörögve ráförmedt:

- Mit tudsz Te mirólunk? Még mindig kisfiú vagy! Az életünk csodálatos?! Hát persze!!!! Hiszen a mesék varázslatosak! De a valóság egészen más! Semmit sem értesz! Semmit sem tudsz a világunkról! Méghogy hozzánk tartoznál! Ember vagy! Csak egy ostoba kis emberfia, aki akármikor elpusztulna, ha közénk áll! Porszem vagy, semmi más! Mit tudhatsz Te a Sorsról?! Semmit! Méghogy így lett volna megírva! Álmodozó, elvakult bolond! Soha többé ne gyere ide! - üvöltötte a  mondandója végét úgy a szfinx, mintha ölni akarna. Tombolni. Támadni.

Aztán, mielőtt a fiú vinnyogni kezdett volna, mielőtt bármi történhetett volna, lendületet vett a letepert alakról, feldobta magát a magasba, kitárta óriási fehér szárnyait, és elsuhant a hajnali ég színpompás viharába. Egyszer sem nézett vissza.

Úgy remegtek a lábai, hogy felállni is alig tudott. Amikor a szfinx ráugrott, azt hitte meg fog halni.......De nem értette miért ölné meg a lény...Semmit sem értett....

Összegörnyedt, levegő után kapkodott, próbálta lecsitítani őrülten dobogó szívét, aztán addig futott, amíg ki nem jutott a labirintusból, ahol már senki sem fenyegette, hisz eljött a reggel. Odakinn hosszú órákig járta a város utcáit, nem nézett senkire és nem is szólt senkihez. De az emberek sem törődtek vele. Megszokták, hogy holdkóros.

A máguslények viszont ezen a napon kitértek előle.

A szfinxek varázslatai ritkák voltak és hatalmasak....Mindenki óvakodott tőlük.....

Csak a fiú nem tudta, hogy a lelkében az említett átok ég-e, vagy valami mély fájdalom, amit a szfinx kiáltásai vágtak belé.......De az izzás úgy kínozta, hogy képtelen volt megnyugodni.

Csak ment, és ment, lehajtott fejjel.


2008.10.24. 17:34 Idézet

Írisz

 

A csuklós buszon csak nyolcan utaznak. Igen, kora délután még nem mindenki szabadult el munkahelyéről. Hátul, az utolsó négy széken három cigány gyerek fecseg, bár korántsem kiabálja túl a jármű zúgását. Elöl két öregasszony panaszkodik az öregség bajairól, egy húszas éveibe lépett férfi nézi arrébb a rohanó világot, egy mellettem levő pár halkan turbékolva, édes szavakat súgva, áll.
Éppen kanyarodunk, a jármű hirtelen megdől, az enyelgő kettes pedig nem figyel, s felém esik. Normális esetben - mivel mellettük állok - engem is magukkal sodortak volna ... Nem lépek el – úgyis átesnek rajtam, észre sem vesznek. Nem is tudják, hogy ott állok mellettük. Nem vagyok látható. Régen az voltam, ma már csak egy lélek vagyok a Túlvilág s az Emberek Világa közt.
Első megálló. A középső ajtó előtt állunk, s a pár annak kinyílásakor elhagyja a buszt. Tovább megyünk. Furcsa dolog ez a két világ ... nincs köztük sok különbség, hiszen ugyanott vagyunk, ahol az életben, csupán az élők nem látnak - mintha hártyát húztak volna a szemükre. Legalábbis ilyen kívülről: a színeket, az illatokat, a hangokat úgyanúgy érez(het)jük, mintha élnénk. Belül azonban másak vagyunk: üresek. Nincs bennünk szív, nem úgy érzünk, szagolunk, nem úgy látunk, mint ők, mi csak nézünk. Csak egy tudat maradt bennünk - akarni. Az akarat kiegészít: ha akarom, érzem az illatokat, ha akarom, láthatok is, és láthatnak, ha akarom. Ha akarom, érezhetek. Most is akarom, hogy halljatok ...
Második megálló. Most nem száll le senki, csupán két rapp-fiatal száll fel, szokásosan lógó farmerban, az egyik piros, bő pullóverben és sapkában - a másiknak kék, s nem fedi a fejét semmi. Hidegen hagynak. Lehuppannak egy székre, s bólogatva adják át magukat a mobilon szóló, hangos zenének. Nem érdekel. Ha akarnám, botránkozhatnék, ha akarnám, vigyorognék, ha akarnám … hasonulnék? De miért akarnám? Üres vagyok, s jó ez így. Nincs miért akarnom. Persze testem nekem is van, nem csak egy fehér gömb vagyok: hosszú, fehér, egyenes hajam van, s míg szemem szürke, pupilláim szintén fehérek. Bőrőm átlátszó, a rajtam lévő hosszú, ingszerű ruha egy árnyalattal világosabb az ezüstszürkénél, de ha a ruhám és a testem egymást keresztezik, sápadt végtagok és testrészek látszanak. Plazmám közepén látható a említett fehér gömb.
Harmadik megálló. Itt most az öregasszonyokon kívül mindenki leszáll. Néhányan keresztülhaladnak rajtam. Nem látnak. Elindulunk. Amikor kiérünk a településről, a végállomás közelébe érünk, ismerős lesz a táj. Ezeket a szántóföldeket már sokszor láttam. Imitt halad el a faiskola. Hozzá tartozik még egy gyümölcsös, mely biztosan a tulajdonosé, az ottani fák nem eladók. Most mezők futnak el, később egy erdő. Az életben ilyenkor már enyhe izgalom futott végig rajtam. Egyre ismerősebb lesz a táj. Házak jelennek meg. Az első egy emeletes családi ház, egyedül áll egy mező szélén - nagy az udvara. Mégsem látható sokáig, sűrű facsoportok máris eltakarják, s nincs is oly közel az úthoz. Ez a ház a következő falunak az első utcája végén fekszik. Az utána lévő házakat már nem láthatjuk, csak mikor véget ér az utca, s a facsoportot egy kereszteződés szeli ketté. Befordulunk. Ez az utca a központba visz. Ahogy beljebb megyünk a településen, egyre igényesebb az utca. Fasor húzódik mellette, a körforgóba virágokat ültettek, egyre több bolt és hivatali épület jelenik meg.
Egy általános iskola. Leszállunk - az öregasszonyok és én. A busz még tovább megy a polgármesteri hivatalig. Ott majd megpihen, s csak később folytatja ingázását a város, s e falu közt. Ebbe az iskolába jártam valamikor, tabló bizonyítja ottlétem. Egy éve már, hogy a városi középiskolába kerültem. Felnézek az égre. Kicsit előrehaladt az idő, hát szaporázom lépteimet, hogy mihamarébb ott legyek. A busz járta útvonalon megyek vissza. Keresztül a körforgón, a fasor mögötti járdán. Nem repülök rajta végig olyan gyorsan, mint amikor a járműn voltam, most többet nézelődhetnék; tempóm egy siető emberé. De nem engedem meg magamnak ezt a luxust, amúgy is tudom, hol járok. Éppen a posta kissé elhanyagolt épülete előtt ballagok el. Aztán jön egy lakóházből kialakított élelmiszerbolt, majd egy régi, szinte ápolatlan falusi kunyhóféle építmény.Ez a falu „iparművészeti” múzeuma. Kívülről keskeny s pici ugyan, de nagyon hosszú.A falu egész történelme benne van. Életemben sokszor jártam ide rendezvények vagy kedvtelés miatt. A belépő ingyenes. Adományokból tartják fenn.
Nem állok meg elmélázni a ház előtt, sietek tovább. Egyre hétköznapibb az utca. Már nem olyan igényes, mint a központban. Megint az égre emelem tekintetem. Behoztam lemaradásom, de nem sokat vesztek a sebességből. Elnézhetném a csendes falut, nosztalgia ébredhetne bennem a múlt emlékeiről, de nem akarom. Nincs miért nosztalgiázni. Egyet akarok csupán: időben odaérni. A kereszteződés jön, s máris bent vagyok a falu első utcájában. A sűrű fasor innen is eltakarja az országutat, bár az autók zaja áthallatszik. Egyenesen előre nézek. Nyugodt tempóban megyek. Az életben ezen utca távját már futva tenném meg, örömmel, hogy mindjárt hazaérek. Mostmár semmi sem köt ide, kivéve egy dolgot … Emiatt akarok odaérni.
Az égbolt minden élőnek nagy, végtelen kékség. Nekünk azonban kapu, melyről mindig leolvashatjuk, mikor nyílik.
S lám, már itt is van a buszról látott ház. Ismét felnézek. Sok időm van. Bemegyek. Áthaladok az ajtón, kis előszobában találom magam. Itt tárolják a cipőket, egy szekrényt tartanak fenn a téli kabátoknak. Még egy kis heverő is elfér benne.
Az előszobából egy újabb ajtó nyílik a nappaliba. Az ajtó most zárt, mégis tisztan látom, mi történik a másik szobában.
Négy alakot látok. Az egyik fekszik, a másik mellette áll, közvetlenül mellette. A másik kettő pedig a kanapé végénél, szemben a fekvő fejével. Amikor beléptem a házba, már akkor hallottam a hangjukat, de nem értettem tisztán őket. Most azonban igen, hallgassuk csak!
 - Igen, szép emlékek ezek! Ezekért érdemes volt élnem. Csak azt az egyedülit vonnám vissza. Mit nem adnék, ha újra hallanám s látnám itt, a betegágyam mellett. Vajon zokogna, mint te, fiatalabbik lányom, vagy állna csendben mellettem, mint most a nővéred?
 - Mama ... - szól a fiatalabbik lány - Maradj velünk ... Alig egy hónapja hunyt el … Ne menj utána! Nem miattad halt meg.
 A nő kesernyésen modolyog. – Izabella ... Sose voltál erős lány. Szép, fiatal, okos, de nem erős. Bár ez nem volt rossz. Nem hiányoltam belőled egész neveltetésed alatt.
- De Bellának igaza van - szól a mellette álló nő. Külsején látszik, idősebb, érettebb, mint a másik lány. Hangjában nem érezni érzékenyülést, csak a halk, mélyen pendülő hangszálakat - A lányom véletlen baleset áldozata lett. Túl sok lenne az, ha még te is elhagynál. 
Az első szó kiejtésekor kissé megrezzenek, ő is megremeg. Igen, rólam beszélnek. Az a nő az anyám. Ráncosabbnak és gyötörtebbenk tűnik, mint mikor utoljára láttam. Csak akkor mutatkozik valami az arcán, ha komolyan megérintette valami jó vagy valami borzasztó dolog. Kétlem, hogy a beteg édesanyja utolsó percei rögtön ilyen mély nyomot írnának az arcára. Ez régebbi esemény következménye. Talán egy hónapja lehetett.
Komor csend borul a szobára. A néném tovább zokog, apám próbálja őt csitítani. Anyám meg az idős asszony hol egymásra néznek, hol elgondolkodóan a messzeségbe. A beteg folytatja monológját:
- Ha nem is én vagyok a hibás, okolhatom magam. Én haragítottam magamra pusztán egy kis engedetlensége miatt.
- Szegény, egy hét óta rosszul érezte magát - vág közbe apám talán az asszony megbékéltetése érdekében, nyugodt hangon, mint aki nem is vesztette el a lányát egy hónapja. Semmi megtörtség, de tudom, ő ilyen. Még a világ utolsó napján is nyugodtan inná meg kávéját, menne el dolgozni, jönne haza, hogy aztán végleg lehunyja szemét. - Rosszul sikerült több dolgozata, ahogy ő hitte, és sokat szomorkodott ezek miatt. Pedig okos lány volt, a tanárok szerették, osztálytársai is ott voltak a temetésen; még a barátnője is, akivel pont azon a héten veszett össze.Hozzád már rossz hangulatban érkezett, nem tudhattad, mi következik. Ilyet még sosem csinált életében.
- Elment otthonról - folytatja tovább a hölgy, szeme lassan üvegesedik, ajka minden egyes szónál jobban remeg - kiszellőzteni a fejét ... de amikor lelépett az útról ... az autó … Az autó! Nem beszélt tovább. Ki tudná felidézni ilyen helyzetben az unokája halálát?
Érzem és hallom gondolataikat. Mind a lány körül forog. Régi szép emlékek, néhány vicces pillanat mint fotóalbum tárul elém. Mégis minden idegen. Látom őket, leperegnek szemem előtt. Mosolyra sem hangolnak. Plazmám meg sem rebben miatta.
- Írisz, gyere vissza! - kérleli a hölgy a semmit. Már nem lát. Az előbbinél jobban megremegek. Mintha megijednék Az emlékek áradatából hirtelen visszakerülök szellem-tudatomba. Furcsa, miért reagálok ennyire tudatosan a névnek az említésére ... - Írisz! - hangzik újra nagyobb erővel. Megint rezzenek. Miért?
 - Írisz ... Írisz ... unokám … Írisz - suttogja reménytelenül. Már nem is hallja saját hangját. Mély levegőket vesz, szinte már ezt sem érzi. Mégis csak egyre a nevet mondja..
     Szíve lassul. Érzem. Hamarosan megnyílik a kapu, amiért jöttem. Egy hónapot vártam erre. Újra kiesik a tudat, az időre koncetnrálok.
Mindig, amikor meghal valaki, a kapu kinyílik. De csak egy személynek. Több nem mehet át rajta. A léleknek, aki tétovázott és nem haladt át akkor, amikor megnyílt előtte, két választása van: itt marad, s bolyong a Világon, vagy rabol. Egy másik lélek jogos bejáratát veszi el, s taszítja azt az Átmenetiek életébe, ahol most ő van.
Én sem hallok semmit, mint ahogy a haldokló sem. A kapura koncentrálok. Minden dobbanás egy visszaszámlálás:3 ... 2 ...1 ... 0
- Írisz … - az utolsó lehelet.
Már lépnék, amikor fülembe hallatszik a sóhaj. A ház megvilágosodik, s minden evilági dolog s élő homályos lesz. Eltűnnek a falak, s én láthatóvá válok neki. Észrevesz. Rám néz, s mosolyog. Így mosolygott, mikor kisiskolás koromban jöttem haza az iskolából.
Szemem tágranyílik, csak ő lobog szemem előtt. Egyre súlyosabbnak érzem magam: szemeim valóban látnak, bőrömön érzem a Fény melegét, hajam színt nyer, s a hátmamat verdesi. Valami dobog bennem a szellemgömböm helyén. Érzem a szívemet. Hevesen ver. Érzem a lábamat, állok, nem megyek előre - pedig a kapu mindjárt bezárul. Megjelennek az érzelmeim. Hirtelen újra élek. Izgatott vagyok s meglepett, mégis boldog, hogy láthatom őt.
 Kezemet nyújtom, de ő tünedezik. Megijedek. Egy lépést teszek előre, már-már indulnék, amikor elkiáltom magam hangosan:
- Mama!
 A pára-alak még jobban mosolyog rám:
- Hát itt vagy! - nem tudja, miért jöttem, de most én sem tudom.
S hirtelen eltűnik a látomás, ő nem lesz többé, a kapu bezárul. Lassan előtűnik a szoba, az emberek. De már nem az előszabobán, hanem a nappaliban állok. Észreveszem, hogy könnyek csorognak végig az arcomon, s az eltűnt lélek után nézek meredten.
Mindez csak néhány pillanat alatt játszódott le, volt legfeljebb egy perc; s az idő pereg tovább, most sem állt le. Mihelyt észrveszem könnyeim, érzem, kezdem elveszíteni magam. Egyre valószínűtlenebb a létezésem, szívverésemet, hajamat, végtagjaimat sem érzem már. Mindaz, amit erre a pár pillanatra kaptam, elhalványodik, eltűnik a látomássall, s újra érzéstelen lélek vagyok, vagy még annyi sem.
 Az Élők világa immár újra teljesen látható és érzékelhető előttem. A nappaliban állok egy csapat riadt ember közt. Legjobban a nővér van megdermedve. Senki nem mer szólni. Gyanú ébred bennem. Talán érezték, hogy élővé váltam? Hallották a hangom? Láttak?! Nem érzek semmi feszültséget. Cinikus hűvösséggel szemlélem a helyzetet, ezek a kérdések mégis érdekelnek. Aztán anyám véget vet a földöntúli csöndnek, s unszolva magát az előszoba felé indul.
"Innen jött a hang" - hallom gondolatát.
Szóval meghallottak. Ha látni nem is láttak, de hallották a hangomat. Talán még érezték is jelenlétemet.
 Keresztülhalad rajtam. Határozottan kinyitja az előszoba ajtaját. Senki se figyel a már élettelen testre a kanapén. Mindenki feszült figyelemmel az ajtóra figyel. Nem látnak-e egy tizenöt éves lányt jönni a házba, ledobva holmiját a legközelebbi fotelra, s kérdezve: Mi ez a különös hangulat? Mi történt? Miért fekszik mama ...? ...
Senki nem jött haza. A nő, aki az előbb hitetlenkedve lépkedett a szobához, most csalódva jártatja végig tekintetét a helyiségen, ami megpihen egy üres helyen a lábbbelik közt. Oda raktam le régen a cipőimet. Elgondolkodó tekintettel fordul vissza a többiekhez. Talán csak a képzeletük játszott?
Hirtelen pár csepp vízbe lép, nem meszze az ajtótól. Újra megdöbben. Félénken veszi lábát a padló azon részétől. Összecsuklik, de még mindig a vízcseppeket nézi, melyek megmaradtak a földön. Igen, ott álltam, amikor én is sírtam. Könnyeket hullattam. Azok az én könnyeim.
Férje odasiet hozzá, szorosan átöleli, maga sem hiszi el, ami történt.
" Itt járt! ... Itt járt! Éreztük, itt volt!" ismétlik magukban.
Érzéketlenül nézek rájuk, nem fog meg a jelenet.A cseppekre nézek. Azok az én könnyeim.
Húga csatlakozik nővéréhez. Megöleli ő is, majd sírni kezd. A család most együtt letérdel a néhány jelentéktelen csepp mellé. Nézem őket fehéren, hidegen. Fogalmam sincs róla, hidegen hagy, hogy engem fájlalnak. Engem siratnak. Hogy Írisz hiányzik nekik.

Jobbnak találom menni.A nappali a teraszra is nyílik, hát kilibbenek ott. Mégsem megyek el üres kézzel. Az Átmenetieknek nincs külön személyiségük. Én azonban Írisz vagyok. Ez az én nevem.

Koni


2008.10.02. 15:42 Idézet

"Egyenesen szólok"

Embernek lenni csupán csak annyi:
Méltósággal élni és Méltósággal halni

Embernek lenni csupán csak annyi,
Hogy elbukva a csillagos égbe tudj zuhanni

Embernek lenni csupán csak annyi,
Mint kihunyt főnixként a mélyben kincsekre bukkanni

Embernek lenni csupán csak annyi,
Hogy ha kapni tudsz, akkor tudjál adni

Embernek lenni csupán csak annyi:
Sírni, énekelni, szeretni, vigasztalni

Embernek lenni csupán csak annyi,
Hogy mint őrült tudj megszállottan kutatni

Embernek lenni csupán csak annyi
Elsöpört hazád verseit szívvel elszavalni

Simbelmyne tagjának lenni csupán csak annyi
Hogy Békességben tudjál velünk megmaradni.....

 

Ajánlom: azon hajdani nevelőinknek, akik ma már nem ugyanazok, mint akik voltak


2008.09.13. 12:51 Idézet

Ha a vágyad teljesül...II.

Hát, ennyi.Rossz a cím-nem teljesült.Az az utolsó rész elmosodott előttem, még mielőtt tovább léptem volna, ezért visszaevickéltem a kiindulái pontra.Önmagam adtam fel!Nem dédelgettem álmokat, s hiszem, hogy jól döntöttem.

Bár igaz, már rég túl vagyok rajta, s csak most írom meg, de, ha jól emlékszem, nem is sirattam sokat!A túl oldalon lévő személy, aki várt, jó kezekben van-remélem!Nem sajnálom, hogy csak egyszer egymásra néztünk, s soha többet nem tudunk találkozni, mert nincs szüksége rám, én meg nem szeretek flesleg lenni valaki nyakán, ezért nem bánom, hogy ismét egyedül vagyok.

Jobb így!

Koni


2008.09.12. 01:07 Idézet

Idézet:

RÍMES, FURCSA JÁTÉK

Szeszélyes, bús ajándék
E rímes, furcsa játék,
Ó, zokog, bár negédes -
Fogadd szivedbe, édes!

Mert csupa szívbe vert seb
Vérszínezi e verset,
Mint halvány őszi rózsa
Szirmát az őszi rozsda.

De lásd, egyebem nincsen,
Se birtokom, se kincsem,
Nem adhatok tenéked,
Csak ily borús zenéket.

Szebb volna büszke kastély
Termén egy fényes estély,
Vagy lágy keréken zajló
Kocsidba drága pejló…

Vagy elrobajló fülke
Ringó pamlagján dűlve
Elnézni, merre foszlott
A sok távíró-oszlop…

Vagy űzni falka fürtjét,
Hallani hallali kürtjét,
Míg elfakul porosra
A frakk vidám pirossa

Vagy tán az volna szebb lét:
Nézni istennők keblét,
Hol antik ívek árnyán
Mereng sok régi márvány…

Vagy Svájcban lenni vendég:
Csodálni naplementét,
Vagy vinne halk fedélzet,
Hol a banános dél szebb…

Ó, mind e rím mi kába,
Ó, mind e vágy hiába,
Nekünk, két árva rabnak,
Csak sóhajok maradnak…

De hallgasd most e verset,
E torz kedvvel kevertet,
Zsongítson furcsa hangja,
Mint füstös képü banda:

Itt flóta, okarína
S hegedük soka rí ma,
Száz hangszer, minden rím más,
S vén bánatom a prímás.

Ízzék a dal duhajjá,
Csattanjon vad csuhajjá,
Majd haljon el sohajtón,
Fejem öledbe hajtom.

Csönd. Ajkaim lezárvák.
Ringass: árva az árvát,
Így, sírj csak, rámhajolva,
Meghalni volna jó ma…


2008.08.11. 16:33 Idézet

Idézet:

Mint aki a sínek közé esett...

És általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
cikázva lobban sok-sok ferde kép,
és lát, ahogy nem látott sose még:

Mint aki a sínek közé esett...
a végtelent, a távol életet
búcsúztatom, mert messze mese lett,
mint aki a sínek közé esett:

Mint aki a sínek közé esett -
vad panoráma, rémes élvezet -
sínek között és kerekek között,
a bús idő robog fejem fölött,
és a halál távolba mennydörög,
egy percre megfogom, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset:

Mint aki a sínek közé esett.


[35-16] [15-1]

 
Simbelmyne időjárása

 
Chat
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
 

Gyülekezőtér
 

A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött :)    *****    Madarak és fák napjára új mesével vár a Mesetár! Nézz be hozzánk!    *****    Rosta Iván diplomás asztrológus vagyok! Szívesen elkészítem a horoszkópodat, fordúlj hozzám bizalommal. Várom a hívásod!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!