[30-11] [10-1]
Legyen hát vége!
De hiszen csak most kezdődik...
Szörnyen perzselő, soha szűnni nem akaró tűz emésztette legbelül... Dignified úgy érezte, elevenen megég. A lángok éhes farkasok módjára szaggatták és tépték.
A külvilág egyre távolabb került. Próbálta felidézni a múltat, érzékelni a jelent, de csak hatalmas erőfeszítések árán sikerült néha visszakapaszkodnia a valóságba. A legélesebben a két unikornisra emlékezett. Valószínűleg sosem fogja elfelejteni a találkozást, hacsak végre be nem teljesedik a kívánsága. A következő emlékkép furcsa volt, nem tudta hova tenni. Szürkeség mindenfelé. Egyenletes suhogás, mintha repülne. Aztán valami irdatlanul tépte a szárnyait és a tollait. Végül pedig ez a kör. Hogy lehet egy hely ennyire... szabályos? Töprengései sosem tartottak pár percnél tovább. A tűz hamar, nagyon hamar visszatért és Dignified újra és újra kiszakadt időből és térből.
Visszament az időben. Nem tudta, hogy ez valóban megtörtént, vagy csak a képzelete játszadozik vele, de újra Amirával és a fiatal, de annál tehetségesebb Altamirával volt. Az idilli környezet, az oly áhított hangok, arcok és lelkek közelsége Dignified-ot boldogsággal töltötték el. Meg szerette volna érinteni Amira hibátlan vonású arcát. Magához szerette volna húzni egyetlen kedvesét és a szárnyaiba zárni! Szeretett volna atyai csókot nyomni Altamira homlokára. Ám ahogy tollai érintették volna szerettei szőrét, Amirát és Altamirát elragadta egy kisebb fuvallatt. Dignified kétségbeesetten nyúlt utánuk, de semmit sem tehetett.
A világ kifordult önmagából, a gravitáció felborult, északból dél lett, keletből pedig nyugat. A színeket mintha kiszívták volna, minden vészjóslóan beszürkült. Jó ideig csak zuhant a szürke semmiben, majd egy utálatos kacaj kezdett a fejében derengeni. A nemrégiben lezajlott párbajt újra és újra átélte, mindig ugyanúgy. Külső szemlélőként látta magát, nem változtathatott semmin. Azonban minden alkalommal ugyanott ért véget, Xartaron utolsó suttogó szavaival: "Az átkod csak ezután lesz teljes. És már kiváltani sincs esélyed. Bolond peguni... Légy átkozott!" Légy átkozott! ...csak ezután lesz teljes ...Légy átkozott! ...kiváltani sincs esélyed... Légy átkozott!
A szavak egyre hangosabban dübörögtek a fejében és a hangerő növekedésével egy arc kezdett előtűnni a végtelen szürkeségből. Elég volt néhány pillanat ahhoz, hogy Dignified felismerje a vonásokat, hiszen mindig a szívében hordozta tulajdonosukat, bármikor, bármerre járt. Ahogy fokozatosan a tudomására jutott, miről beszélt Xartaron, őrjöngő dühöt érzett, ami kontroll nélkül szakadt ki belőle. Az éppen mellette lévő Black Sorrow, Resurrect, Gránit és Esszencia először egy lelkeket elnyelő Sötét-, majd egy elméket felperzselő Fény-hullámban részesültek. A tehetetlen düh hamar elpárolgott és Dignified nem vágyott másra, csak hogy "LEGYEN HÁT VÉGE ".
- Eddig volt benne élet... - susogta csendesen Resurrect, de nem mozdult.
- ...A bánata emészti, nem a méreg... - sóhajtotta Black Sorrow.
- ...Csak egy valaki hozhatja vissza a valóságba... - szólalt meg halkan Esszencia.
- ...Altamira. - fejezte be Gránit.
Salvar rendezetlen gondolatokkal és kavargó érzelmekkel léptetett. Cél nélkül kóborolt a főhadiszálláson, egymás után véve a következő járatokat. Salvar szívében már minden nap a gyász napja volt. Eddig sokáig fűtötte belülről a bosszú kecsegtető vágya, de Anhar segítségével sikerült kissé lenyugodnia. Mostanra úgy érezte, túl jutott Dignified-on. Már nem a pegunit hibáztatta.
Legalábbis ezt hitte egészen addig a pillanatig, amíg be nem fordult az egyik járaton és szemben nem találta magát Dignified-dal. Az ében peguni élettelenül lógó végtagokkal és furcsán hátrahajló nyakkal feküdt az emelvényen, egy kör-teremben. A lábadozók általában mindig kör alakúak voltak. Salvar patái gyökeret vertek a sima talajba és a varázs végigbizsergette egész testét. A tökéletes helyzet tálcán kínálja fel neki a lehetőséget, hogy végre elégtételt vehessen. Elégtélt mindenért és mindenkiért! Elégtételt az aljas mód elrabolt időért, szeretetért, békéért és megnyugvásért! Elégtételt a folytonos reménytelenségért, a pokoli éjszakákért, a szűnni nem akaró fájdalomért, dühért és bosszúért.
Salvar a bosszútól elvakultan indult el Dignified felé.
Altamira fekete csillagként csapódott be Simbelmyne légkörébe. Nem kis ideig tartott kiderítenie, mégis milyen birodalomba jutott. A utóbbi hetekben, hónapokban rengeteg világot bejárt, de eddig sosem sikerült meglelnie a megfelelőt. Egészen mostanáig. Nem tudta, hová kell menjen, vagy hogy kihez forduljon. Ám szíve megmutatta a helyes irányt, Altamira pedig nem késlekedett: szenes lángcsóvához hasonlóan szelte át az eget.
Miközben végigsietett a főhadiszállás folyosóin, többször kért útbaigazítást, mígnem befordult a megfelelő kör terembe, ahol két fekete szárnyast pillantott meg, miközben beszéltek.
S: Vissza akarom kapni az életemet. - fordult az éppen eszméleténél lévő Dignified-hoz.
D: Ahogyan én is. De lehetetlent kívánsz. - válaszolta fáradtan.
S: Pedig ezért fizetned kell. - közölte végtelenül ridegen.
D: Hát vedd el az életem. - bámult kihívóan a másik lény arcába.
Kettejük között csak úgy vibrált a levegő. Altamira nem tudta, miféle szituációba csöppent, de apját bármikor felismerte volna. És most, hogy végre meglelte a világegyetem hatalmas távolságai közt, úgy érezte, megállíthatatlan. Ha kell, elpusztítja azt a pegazust, aki az apja fölé tornyosul és nyíltan fenyegeti.
A: "DE HISZEN CSAK MOST KEZDŐDIK"! Az élet, melyben végre megleltelek! - kiáltotta kétségbeesetten és a két mén felé lendült. Salvart meglepte a jövevény, de elméje a fordulatra csak még inkább elborult.
S: Elvettél tőlem mindent - szűrte a fogai közt, ismét Dignified felé fordítva figyelmét.
D: És én is... sok mindent elvesztettem. - szólt az akadozó válasz.
Salvar vetett egy gyilkos pillantást ellenségére, majd mielőtt még Altamira odaérhetett volna hozzájuk, keresztül döfte Dignified tollas szárnyát egy balrog foggal, ami az emelvényhez szögezte a pegunit. Közben egyik szárnyát kinyújtotta Altamira felé, aminek irányába mágia suhant és Altamira szárnyaival a nyakát körülvevő erőhöz kapott, próbált rajta fogást találni, hogy enyhíthesse a nyomást, mely megakadályozta a levegővételben. Salvar pedig egészen közel hajolt Dignified arcához és egyenesen a fájdalommal megtelt tekintetbe bámult.
S: De én mindent elvesztettem. Mindent, Dignified.
A szavakat lassan ejtette ki és mindegyiket kihangsúlyozta egy csavarással a balrog-fogon, aminek következtében izom szakadt, csont roppant, hús dagadt és vér buggyant. Salvar tekintete kiüresedett, ahogy a kínlódó Dignified-ra bámult, de nem engedett. Dignified vonaglott tehetetlenségében és fájdalmában, miközben visszabámult az őt kínzóra. Egyenesen félelemmel töltötte el az az üresség, amit a fölé tornyosuló szempárban látott.
A méreg által legyengített test nem bírta a fájdalommal járó megterhelést, így Dignified idővel elvesztette eszméletét. Salvar megszállotthoz híven markolta szárnyával még egy ideig fegyverét, majd minden átmenet nélkül beszüntette a támadást. Mágiája eleresztette Altamira nyakát, aki félájultan összeesett nem is olyan messze tőle, szárnyával pedig elengedte a balrog-fogat.
Tekintetét elszakította Dignified-tól, a gyilkostól, aki minden fájdalmának megteremtője volt. Bármiféle gondolat, érzelem, vagy egyéb élőhöz illő lelki állapot nélkül hagyta el a kör termet. |
A rengés hatalmas volt. Megrázta az egész Birodalmat, határtól határig, a legmélyebb pincéktől, a föld és a mágia mélyén, egészen a magas egekig, ahová nem ér el a szárny. Nem az anyag és nem a lég, nem a talaj táblái remegtek meg iszonytató erővel. Nem. A létezés állt ellen a pusztításnak, és a harcuk rázta meg a világot.
A Birodalom, amit oly sokszor kezdett ki a Mágia-aszály, a Sötétség támadása, háborúk és beözönlő idegen lények hadai, most valóban veszélybe került. A mágikus világ, ahol szépség és erő virágoztak békében, most egyre kisebb és kisebb fényt sugárzott a külső világokban tévelygőknek. Mintha félne már a sok szörnyűségtől, ami onnan fenyegeti. Mintha már nem lenne ereje tovább fennállni.
Miért történt mindez?
Mert akik éltették, messzire szakadtak tőle szívükben, és a Hit megcsappant. A Mágia a szívben lakozik. És csak ha a szív elég erős, akkor csaphat túl a határain a varázs, és ölthet alakot, teremthet és alakíthat a világban. Egy Birodalom csak annyira erős, amennyire az éltetői.
Semmilyen szabály nincs. A Varázslat léte nincs kőbe vésve. Sem az, hogy mire lehet képes és meddig terjedhet hatalma. Nem számít mi les Rád odakinn, álmodó, semmiféle erő nem férhet hozzád, nem árthat neked, amíg a szívedben virágzik a jó. Nincs az a sötét, ami elemészthetne vagy megfertőzhetne. Nincs az a hatalom, ami megtörhetne.
Csak bízz a szívedben....
A szél halkan sodorta a suttogó hangot ide-oda a rengés után.
Ki suttoghatott bele a Birodalom ijedt lelkébe? Kié lehetett a bíztató, megnyugtató, lágy hang, ami mintha valóban hatalmasabb lett volna minden borzalomnál? Olyannyira, hogy lehet neki hinni?
Nem tudja azt senki.
De másnap reggel minden ébredő mert remélni, hogy lesznek még holnapok. És véget érhetnek a rengések...... |
Vízgyűrűk......Évgyűrűk.....II.
A Démonmester arca eltorzult. A Lelkek Köve most egy hajdanán emberi lény ereklyéje! Védelmezi, élteti, és itt tartja! Az meg szintén védelmezi és elrejti a Követ! Szimbiózis.....Undorító, szentségtörő szimbiózis.....Látta, hogy a két fénylő, rendszerben, rendben tovafutó vízgyűrű nem lett egyforma, és mivel tudatlansága még mindig nyomasztotta, szeme egyetlen villanásával lesújtott a vízgyűrűkre. A történet feltárult előtte a Fekete Vízben: a Lelkek Köve bezárult egy élő testbe, igen. És soha többé nem lesz a Birodalom mása, mert a kötelék megszakadt. De a Múltat, és az elmúlt idők lényeinek másait (mennyi lény, szent lángok!) belezárták már, ezek benne élnek - örökké. Borzadva gondolt arra, hogy mennyi mágikus hatalom szikrázik tova.....Ha a kő valóban élővé lett, többé nem ugyanaz, ami volt. Igaz, változásait nem lehet belátni.....Összehúzta szemeit, és a Fekete Víz legmélyebb erejéhez folyamodott. Érezte, ahogy körülötte a levegő is nyomasztóvá válik a Félelem ellenállása miatt, és mágikus vihar felriasztásával játszik, de látni akarta mi történt ezzel a csodálatos tárggyal. A Fekete Víz számtalan lélek elrablója volt a sok-sok évezred során, és ezek, minden távoltartás és elfajulás ellenére birodalmi lények voltak. Minél több lélek folyt bele ebbe a halálillatú folyamba, annál szorosabb lett a kötődése a Birodalom varázslatához, annak alapjához. Annál könnyebbé vált más lelkekbe bepillantani annak, aki tudta hogyan használja a Fekete Víz gyalázatos hatalmát. A hitetlenkedő mágus pedig pontosan erre készült. És meg sem kellett erőltesse magát: a következő pillanatban forró, vörös függönyön vágott át, majd meglátta a sokszínű fényt villogtató, mindenen átderengő követ. Mennyi gyönyörű mágia! Mennyi csodálatos hatalom! És mostmár mindez örökre elveszett.....Látta a repedéseket a kövön, tudta, hogy a kapcsolat nem tökéletes.....de látta a lüktetést is benne, látta a forró vért, ami át-meg átfolyt rajta, körülvette, és élő, organikus, folyékony valójával egyre ragyogóbbá élesítette. A Kő sosem lesz már ugyanaz....Passzív lesz, és mégis élőbb....Más.....
Mély sóhajjal lépett ki a látomásból, a Boszorkányúrnő testéből, és fáradtan eltüntette a vízgyűrűket is. Méla csendben, újra kifejezéstelenül meredt a sima feketeségre. Habár nem volt szüksége a Kőre, örült volna egy könnyen megszerezhető, hatalmas varázstárgynak, amivel uralma alá vonhatná Simbelmyne-t vagy legalább egy részét. Ki ne örülne ilyesminek? Sárban lelt gyémánt!
De ez az új....hibrid....ez az ocsmányság, ami megszületett Simbelmyne Örök Telében, túl kemény dió lehetne....Amikor az ellentéte elpusztult, neki is mennie kellett volna....De ehelyett megkapta az őrző becses kincsét, és Simbelmyne kötelékének olyan mérhetetlenül erős, alapvető tartását, hogy talán ha akarna sem szabadulhatna már innét soha. Ez pont olyan iszonyatos volt, mintha egy elkárhozott pokoli lélek elvesztené angyal párját, akivel a világot tartják mozgásban (és félelemben és életben és örök bizonytalanságban) a harcukkal, de mikor neki is veszni kéne, tovatűnni csendben a szürke Semmi simaságába, angyalfényt ültetnének a szívébe, és akár a Föld és Menny közötti pokolismeret hordozójának neveznék ki.
De most, hogy már ismerte a Sötétség beáramlását, és eleven vérfolyam éltette, milyen líraian, milyen szívfacsaróan szépséges lett a Kő......!
A moccanatlan alakon borzongás futott végig, így kiegyenesedett a talpalatnyi kis szigeten, ami épen maradt neki hála, és hátatfordított a víznek. Már csak két dolog érdekelte: ki lehetett a Lelkek Kövének másik őre.....és vajon mikor jön rá egy másik Démonmester, hogy páratlan hatalomhoz juthat, ha kivágja a Boszorkányúrnő új szívét?
Amikor a Fekete Víz bömbölve, pusztítva, mindent elsöprőn kitört medréből, orkánként rontva a falak kövének, megtorlón a kutakodást mélyében, a kis torony maradványa már üres volt.....
'Simbelmyne! Milyen találó név! Akárhová megyek térben és időben, ez a vidék mindig a gondolataim közt motoszkál, annyira felrúg minden szabályt!' lebegett még egy szempillantásig egy merengő, szórakozott, kaján gondolat a Félelmek Országa felett.
|
Vízgyűrűk.....Évgyűrűk....
A Fekete Víz suttogott és sóhajos hangján dalolt, képeket villantva fel a rejtélyes mélyben Múltból és Jelenből és......
Az alak a romos torony szélén guggolt, megtámaszkodva pengéjén. Kifejezéstelen, szoborszerű arccal meredt előre, kihajolva a víztükör éje fölé. A Félelmek Országában, sötét és vérfagylaló éjjel közepén, a legalacsonyabb szinten, még az átkozott vízből kiemelkedő, rég üres épületek egyikén, harcosok ruhájában időzik nyugodtan egy kortalan teremtmény, a lelket elrabló mély titkait fürkészőn - még a lidércek is messze kikerülték az ismeretlent! Aki élő meglátta, szinte rohant el a környékről. Ki lehet az, akinek a Fekete Víz elsuttogja tudását?! Miféle megszökött, kitagadott, sátánlelkű lény lehet az Alantverzumból?!
A Fekete Víz fodrozódni kezdett, ahogy a kiküldött mágia ellenállhatatlanul ráterült torz, mindennek ellentmondva létező erejének. A titkoktól elnehezült vállú fiatal (habár korát senki meg nem mondhatta) még jobban kihajolt, de arcán továbbra sem látszott érzelem. Sem izgalom, sem fájdalom, sem kíváncsiság vagy mohóság. Láthatóan nem félt a Víz hatalmától, és nem is akart véget vetni életének. Nem. Ő csak meríteni akart a tudásból! Amire eddig csak a város átkozott hatalmasai voltak képesek......De ő nem közülük való volt. A Félelem sem mondhatta gyermekének. Valójában már senki és semmi nem mondhatta gyermekének. Aki annyi hatalommal bír, mint ő, az megfizetett érte. És az ilyen cserék után az ember nem marad ugyanaz. Ő sem maradt ugyanaz, de élete folyásán már hosszú évszázadok (vagy ezredek is leperegtek már a Nagy Homokórán?) óta nem merengett. És most sem ez volt a feladata, ó nem! Mást akart! És nagyon is akarta, de ezt sem engedte eluralkodni magán, ahogy semmit. Vágyaktól, érzelmektől mentes hűvös lénye emelte ki talán legjobban a városból, ami csak a lélek kába tangóit ismerte. Talán épp a tisztasága miatt féltek tőle annyira....És mert a tisztasága egyben fekete, borzadályt lélegző rezzenéseket sugárzott szét, ahogy könnyedén kommunikált a Fekete Víz hullámaival.
Minden különösebb erőfeszítés nélkül várta az elátkozott táj egyik legátkosabb pontján, hogy kérdéseire szépen sorban választ kapjon. És a válaszok jöttek is.
Arcok, könnyek, mosolyok, szárnyalások, futások, győzelmek, veszteségek villantak fel a homályos kaleidoszkópban, egyre többet és többet árulva el a Démonmesternek. Ó, sokminden történt a Birodalomban! Mennyi mindent elmulasztott! A kis Úrnő lassan tán felnő! Megtalálták a Vadvidéket...meglelték ennek a helynek az orvosságát, és igazi örökösöket is a vezetésére....és Simbelmyne minden vihar, és a jó előre megjósolt és beköszönött Mágia-aszály ellenére is megmaradt. S lassan másodszorra is eljön a büszke tavasz a vér, a Sötétség, a fájdalom, a könnyek, a veszteségek után. Virágzás lesz.
A Démonmester most először tűnt elégedetlennek. Valamit nem értett. Valami fontos még hiányzott! Türelmetlenül megmoccant, büszke tartásán éppcsak egy pillanatra változtatott az intés fejével. A Víz zavaros lett előtte, káoszba fordultak a tiszta képek, majd mintha valami belehullott volna a kisimuló éjszín tükörbe, gyűrűk futottak szét a Hadúr színe előtt. Lassú, természetellenesen merev lett a tökéletes körök sora, majd a képek élesen, színesen lobbantak fel, minden eddiginél életszerűbb történetet mesélve el! Elégedetten lazult el újra a figyelő, és koncentrálni kezdett. Most meg kell értenie mindent! Egy pillanat alatt, ahogy jönnek az emlékek.
A hatalmas Fényúrnő elment, igen. Fájdalom, üresség maradt mögötte, ahogy örökre kitépte magát a Birodalom mágiáinak kötelékéből. Zavar támadt a harmónia ősrendre írt dalában, és a születő káosz elsöpört sok reményt, sok szépséget, sok álmot, sok bizalmat, sok barátságot, még ennél is több hűséget, szívet, szerelmet, erőt, kitartást, nyugalmat. Még többen mentek el, ahogy az iménti fekete vízgyűrűk másaként a diszharmónia szétfutott, egyre messzebbre jutott, egyre hatalmasabbra dagadt, és zavart, pusztulást hagyott maga mögött. Mennyi kötelék szakadt szét! A Birodalomnak is pusztulnia kellett volna, ahogy más erdőkkel, ahogy más bolygókkal, ahogy más rejtett álmokkal megtörtént a Multiverzumok közt. A mágiát uraló kereső mit sem törődött azokkal, akik ónixbástyaként maradtak, ellenállva az árnak, és egyre erősebbek és erősebbek lettek. Nem érdekelte őt a fényük, ahogy kiteljesedtek, és lassanként mekeresték a fájdalmakra az orvosságokat. Mit érdekelje őt egy félangyal, aki egyre többet lát meg a Mágia egészéből, és képes is mindezt használni?! Mit érdekli őt egy oly sok poklot megjárt alakváltó elf, aki mégis mindig hű marad a szívéhez, amit hihetetlen mód nem vesztett el?! Mit érdekli őt a sok varázsszikra és szál, ami épp a pusztulásból született, és egymásra találva új, szépséges mintát szőtt a valóság szövetébe, a beleszakadt sérülések helyébe? Érdekelhet-e egy szívtelen hatalmast a sok új barátság és szerelem, ami a széthasadtak megbékítésére jött? Akik hinni mertek egy hitetlen világban, érezni ott, ahol csak az érzéketlenség jege van? Nem. Őt nem Simbelmyne élete érdekelte. Talán a halálán izgatottan mosolygott volna, de így...Ó nem, ő más után kutatott, az események (kusza) láncai más, ésszerű okból kellettek neki.
A Démonmester most annyira előrehajolt, hogy a csak sejthető mágianyalábok meg-megérintették az arcát a kínlódva alázkodó Fekete Vízből. Mi történt a Fényleány távozta után azzal a hatalmas varázzsal, amit őrzött?! Ezt tudnia kell!!! Az a Birodalom pusztulását okozhatta volna!!! Miért él mégis minden?! Varázsa lobbanva futott végig a Fekete Víz gyűrűin, izzón beléjük vájva, kiforgatva őket, minden emléket, élményt, minden erőt kisajtolva belőlük, hogy akaratát teljesítsék. A vízgyűrűk megmerevedtek, szinte már iszapszerűen olvadoztak egymásba, és felfedték a rejtett jelentéseket, engedve a pokoli nyomásnak. A Démonmester elképedten, elhűlve nézte a másnak talán kusza, olvashatatlan jeleket. Még egy nevelő távozott, akit sokan szerettek, de az akkori szakadt mágiaszálak már nem kaptak utána olyan fájón. Sokan jöttek, sokan mentek, a zsongásuk apró belső hullámokat keltett a Víz mesélő gyűrűin, és a kutató elme látta, hogyan apadt el a Remény, hogy a Sors kegyes lesz még. Mintha a Birodalom önmagába zárult volna, emlékekbe, bizakodásokba menekülve, megadva magát az események ellenállhatatlan sodrának. A mágus szemei előbb hatalmasra kerekedtek, majd pengényi keskenyre szűkültek, ahogy a Víz fodrai olyan képet tártak elé, amit időtlen idők óta nem látott. Szellem-más! Méghozzá kettő is! A Birodalom széthulló, majd összefonódó és újra meg újra széteső, önmagát kereső varázsaiból két másik Birodalom született, a vízgyűrűk fodrain két új gyűrű-középpont lépett elő! A hamis fényjáték elárulta, hogy a két új vidék csak másolat, hamis csoda, semmi erő nincs bennük, még ha élnek is. Lényeik, lakóik gyengék, és árnyékok csupán, akik éhezik a fényt. Teremteni nem tudnak. Vagy túl korán mentek el innét, vagy eleve sohasem voltak készek Teremtővé lenni. Ez csak még inkább arra sarkallta a Démonmestert, hogy vadul belemélyedjen a hullámzásba. Hová lett a KŐ?? Micsoda zűrzavar!
Emlékezett, ó, nagyon is jól emlékezett még azokra az időkre....Amikor a Birodalom ősi lényei a születése után oly hatalmasak voltak, hogy ma álmodni sem képesek akár csak hasonlót az élők! Amikor a Varázs tisztán és fénylőn lebegett a levegőben, az égen, a talajt és a vizet is betöltötte, és bárki szabadon meríthetett belőle! Amikor nem érezni kellett, hanem látható volt, mint minden, és tapintható! Amikor még csak született a világ......Minden lény oly elnagyolt volt és annyira ragyogó! Életenergiától és mágiától túltelítve, fénylőn léptek a létbe, nevetve, hatalmasan, nyersen, ahogy épp a pillanat heve megszülte őket! Akkor döntötek úgy az őstündék, akik erejét és tudását elképzelni sem tudják utódaik, vagy akár ez a mai világ, hogy még erősebben összekötik az Úrnőt Simbelmyne világával. Ők összegyűjtötték ezt a félelmetes, fényes, szilaj ősmágiát, rendszerré erősítették, és létrehozták a Lelkek Kövét. Csakis ők lehettek erre képesek....A Démonmester nem is kellett a hullámokra nézzen, hogy tudja: valamiféle örökké elrejtett okból az ajándék sosem került méltó birtokosához. De akkor most hol lehet?!
És akkor a lassan már feldühödő mágus meglátta.....A fényes, mindvégig harmóniában maradt hullám kisebb volt, mint a vad pusztulást okozva tombolók, de együtt haladt a többivel.....És mindig továbblökte a kimerülő erőket, mindig tovább, egyre tovább! A Démonmester száján sikoly robbant ki, amikor a hullámok egymásba olvadásából kiolvasta a valót! Csak a kis torony romja maradt éppen körötte, minden más porrá robbant és szerteszét repült a környéken sikoltása nyomán, ahogy kétségbeesés, harag, döbbenet és kiábrándultság töltötte el az olyan higgadt elmét! Mit tettek ezek az őrültek?!
A Boszorkányúrnő fura alak volt, hulláma kísérteties másként követte a Tündéét, a Démonmester pedig semmiképp sem érdeklődött iránta. Látta, hogy a diszharmóniát, amit a Tünde távozása okozott, riasztóan utánozza, követi mindenfelé, és kettőjük hullámai után sík víztükör marad csak.....halotti csend, ami ezerszer ijesztőbb minden kakofón iszonyatnál....Nem volt kétséges, hogy a zavaros, teljesen szabálytalan hullámok, amik legalább akkorák voltak, mint a Tündéi, pusztulásra vannak ítélve.....Ki fog merülni erejük....És mindez meg is történt....Kioltotta a Tündét, miután saját formáját elvesztette valami csatában, egy hatalmas Sötét mágust elpusztítva, csakhogy........Valami mélyről jövő rezzenés, épphogy csak egy pillanat, visszahozta mindkettőt! Rezegve-remegve, egyre gyengülve folyt tovább a gyilkos fogócska, mintha mi sem történt volna.....Aztán a mélyben suhanó, fénylő, harmónikus vízgyűrű beérte e kettőt.....és mikor elbuktak újra, hihetetlen erővel továbblökte a vízgyűrűk rendszerében - a Boszorkányt! És az átkos lélek sokkal erősebb lett! Ezerszínben pompázva suhant, félresöpörve szinte mindent, ami útjába akadt.....de nem elpusztította őket.....Hanem elsimította a zavart. A fénylő harmónia kisebb, mélyebb hulláma követte, és olyanok voltak, mint egy testvérvarázslat, az előbbi pusztító fogócska szöges ellentétei! |
A Béke szigete......
Ha a Békének van még szigete, akkor BoszorkányVidék Fővárosában, ebben a toronyban létezhetett. Habár ezt sokan biztosan nem gondolták volna így. De Vanwa Vala, Galbatorix és Sagulon higgadtan eszegették a friss, forró húst a pincében, miközben szemeik derengőn fúrták át a sötét homályt. A csikók kacarászva labdáztak és fogócskáztak az egyik bástya füves, virágos tetején. Fényvihar nyugodtan szántotta a levegőeget a torony felett, makacs spirálban tekeredve fel, majd le. Rózsaszárny és Sarrissima árnyékként követték, akárcsak Eala, habár őt nem lehetett látni a fényes napsugárnyalábok közt. Anor és Valinor a falakon álltak, és az udvarban párbajozó Grey Heavent és Trisztánt figyelték. Láthatóan csak játék volt és még fél gőznek sem lehetne nevezni a bágyadt csapdosást, de a pegazusok mosolyogtak, az egyszarvúk meg nem hagyták abba. Igaz, Maicanel és Mília nevetése olyan édes volt, hogy más sem hagyta volna abba. Mamkeniék mégis kicsit félénken figyelték a két műharcost. Ők féltek tőle, hogy valaki megsérülhet. A harci teremben Csatár, Moridor, Bordeaux, Éjagyar, Geiaus, Hikori, Bordeyo és Vendetta már valódi harcot vívtak egymással, igaz, csak edzés céljával. Mégis csattantak a szarvak, a páncélok, dobbantak a hatalmas paták, fújtattak a gigantikus tüdők, és ha valaki jobban figyelt, harci tüzüket is észrevehette a szemükben, ahogy megfeszültek a csődörös játékok közepette. A csillagvizsgálóban egy sokkal szelídebb kompánia gyűlt össze. Lyra, Deucalion, Sámán, Cryas, Doroor, Melora, Emily, Victorya, Jillian, Jilliac meg valamennyi testvérpár ott játszott ma körbecsukót. Aki soha életében nem látott máguslényt, elég lett volna ezt az egy játékot végignézze, hogy megértse kik és mik is ők. Az ide-oda suhanó, csengőn kacagó, szelíd pillantású, fényesfehér lények egyetlen érzékeny, törékeny műszert sem vertek le a duhajkodás alatt! A torony hiába remegett folyamatosan Dark Schedule fiatalokból összeverődött bandájának hála, akik már egy hete bezárkóztak egy konyhába és azóta oda be nem tette senki a lábát, ellenben állandó robbanások hallatszottak ki, Démontangó, aki ideérkezte óta szállásmesterként szerepelt a Toronyban, nyugodtan lépdelt le a lépcsőn. Mimiék reggel mentek el vásárolni, lassan utánuk kell küldjön valakit. Talán Scytiát....Vagy Tanneradort, aki mindig lustul....De mehetne épp ő maga is, olyan rég nem vágtázott....Andurya sörényébe lágyan tépett bele a szél, hogy Titán és Golden repülésversenyét figyelte a nagyteremben. Nyaktörő tempó, hajtűkanyarok a csillárok közt, vad zihálás és vigyorok.....Igen, ez volt a két mén stílje. Meg persze a ki nem mondott, feszült aggodalom.....Hol késhet Őrző? Tűzpenge ezalatt felfedezte az arany olvasztásának újabb öt módját, de hiába. Yadlát ezzel nem dobhatta fel. Sokaknak kellett volna Midas és Freya vezetése, de ők fiuk születése óta csak annak éltek. És igazából mindenki, még Daamen is megértette ezt. A fekete pegazus volt talán a legrosszabbul minden erisziek közül. Hiába volt Hakima minden bűvölése, Hébé minden szava, a pegazus emésztődött és emésztette is magát. Ezüstszél emiatt is esett neki a vakvilágnak. Sokak reményét vitte magával a hószín unikornis, aki saját türelmetlenségétől hajtva száguldott el pár napja, de egyben mentőakció is volt ez - mindenkinek.......
Mert a Béke Szigete egy vulkán kráterén lebegett, ami bármelyik pillanatban izzón, tombolón felrobbanhat, és tűzfolyamokkal teríthet be mindent.....Az erisziek érezték: valami történik....Így kell lennie..... |
A szépfiú
Dark Schedule egyik legnagyobb titka nem a szellemszárnyas léte volt. Nem a különleges mintái végig a testén. Nem a sötét erők használata. Nem a fiatal korával szinte szöges ellentétben álló óriási mágikus hatalma. Nem a technikák, amiket ilyen fiatal lény ritkán ismerhet és még ritkábban használhat súlyos következmények nélkül.
Nem.
A fák közt osonó fiatal csődör legnagyobb titka mindehhez még csak kicsit sem állt közel. Nem. Az ő legnagyobb tika az, amit ő csak "jó, kiegyensúlyozott lelki állapot érdekében tett ápolás"nak nevezett. És erről egyébként meg is volt győződve.
De a társai egy sokkal prózaibb megnevezést választottak, habár az eriszi tolerancia miatt Schedule előtt sosem mondták ki. Ez az egyszerűbb, prózai, habár közvetlenül soha ki nem mondott név pedig a "hiúság" volt. Dark Schedule-t, a hatalmas fekete mágust, a kiismerhetetlen, kiszámíthatatlan vagány fenegyereket határozottan szépfiúnak titulálták a többiek........És szerencsére az arcába sohasem mosolyogtak bele, ha ez eszükbe jutott!
A fekete-indigó mén kiért a tisztásra, lopva körbenézett, majd gyorsan megidézte a szárnyait, és szédítő sebességgel az égbe száguldott! Életveszélyes módja volt a Csillagvizsgáló-városba jutásnak ez, de sosem ment volna máshogy! Áttört a felfelé tartó hatalmas szobor pajzsán, és letelepedett a lábára. A nagy oroszlánszobor most sem csinált problémát a szabálytalankodóból, de hogy ügyességét vagy vakmerőségét dícsérte-e ezzel, azt most sem derült ki. Hamarosan az idegborzoló magasságból még ijesztőbb távolság lett, ahogy kiértek a légkörből, és a feketén ásító, csillagsziporkás űr szélén elérték Csillagvizsgáló-várost. Dark Schedule ügyet sem vetett erre. Egyre azt várta, hogy mikor érnek le végre a városfalra, ahol az elsők közt szökkent a lépcsők felé, és vad vágtában esett neki a városba vezető végtelen lépcsősoroknak!
A bőre bizsergett, a szárnya zsibbadt és a szájára kicsit sem volt kíváncsi....Ápolatlannak érezte magát!!!
De hamarosan elmaradt mögötte a város zsibongó közepe. A Fűszeres Negyed szélén, de még a nyüzsgésre nyíló kapuval állt Schedule szívbéli imádatának tárgya. Egy nagy, gyönyörű, kecses, fényes, művészien kovácsolt bronzkapu. Rácsai közt egy csodás kis udvarra lehetett benézni, középen bájos szökőkúttal és dézsában álló szépséges futónövényekkel.
Valószínűleg senki sem hitte volna, hogy Dark Schedule időről-időre ebbe a miniparadicsomba oson el.
Hát még mikor bement, és az udvaron túl szívélyesen köszöntötték és elkalauzolták a kis magánfürdőjébe! Imádta, hogy a kedves kis mikhmirnik hogyan vezetgetik ide-oda, ahogy teremtől-teremre járva hogyan tisztul meg és üdül fel! Itt megfürdették, ott újra vakítóvá varázsolták a mosolyát, amott megnyírták és selymesen fényesre fésülték sörényét-farkát, a harmadik helyen patáit csiszolták tökéletesre és lakkozták fényesre!
Mire fél nappal később kilépett a móka és kacagás és kényeztetés eme kicsiny tárházából, újra fess volt és pompás!!!
Boldog sóhajjal nyújtózott ki, és nekivágott a hazavezető útnak!
Dark Schedule, a királyok királya! |
Kapcsolatok....
- Nos, mi a gond? - néztem egyik lényről a másikra kicsit tanácstalanul, de kimérten és hűvösen. Az előttem állók lelke indokolttá tette, hogy mindenképp határozottnak és teljesen hidegvérűnek tűnjek.
- Nekem nem tetszik a Darkflight név! - csattant fel Sunlight.
- Én viszont nem fogom a fiamat valami kedves és tündéri és rózsaszín dologról elnevezni!! - sújtatott Sinful.
Mielőtt közbevághattam volna, már kirobbant a veszekedés, ami miatt a többi lényem idezavarta az ifjú párt.
- Anyám meghagyta, hogy sötét nevet ne adjak sohasem a csikómnak! - nyerítette a kanca.
- A nagybátyám és mesterem emlékére lenne az a név! Ő nevelt fel! Neki hála élek még most is! - győzködte párja.
- Miért nem lehet valami szelídebb névvel előállni? Biztos megértené! - próbált Sunlight kiutat találni.
- A sárkánylények nevei mindig különlegesek és mégis egyszerűek kell legyenek! - érvelt a mén.
- Én nem akarok nemtelen nevet! - toppantotta a kismama.
- Nemtelen?!?!? NEMTELEN!? - bődült el Sinful, de úgy, hogy lobogni kezdett a bajsza.
- Igenis! Valami nemes név kell!
- A mesteremnél nemesebbet nem találsz! Kchi'Oxxoon'kyouun örököse volt! Magoldranik'trikkon'affreen és Mitt"thireawn fia! Tudod Te, hogy egy négyujjú sárkány volt az egyik őse? Hetedfokú mágusok kerültek ki szinte minden nemzdeékből! Akkhanmar tornyait őrizték a nénjével! Az egész családja megfordult Shkinruom szent hegyén! Bejáratosak voltak Mauunmaar'werin korától kezdve a nagy palotába! Aki nőstény volt!!! Mindenki a csodájára járt, és ő nem is adta magát bárkinek! - emelte fel egyre inkább és inkább hangját a kék teremtmény.
Ekkor emeltem fel a kezem kettőjük arca közé. Zúgott a fejem. Sunlighton láttam, hog nagyjából az első mondat környékén már ő is elvesztette a fonalat, de elhatároztam, hogy pártatlan maradok. És elképesztően hálás voltam a sorsnak, hogy nem kellett mágiához folyamodnom, hogy lecsituljanak.
- Először is: mindketten nemes lények vagytok, akármilyen is a származásotok, akármennyire különbözők vagytok, mindkettőtök lelke nagyszerű! A szokásaitok különbözőségét....nos......nos, igen, azokat bizony át kell hidalnunk. De két eriszi, főleg hogy egy pár és a születendő közös csikójuk nevéről van szó, ne tudnának megegyezni??? Ugyan már! Miért nem beszéljük meg újra? Azért a csikó születésééig még van némi idő! Nem kéne ilyen vérre menő vitát csapni........Miért nem gondolkoztok el valami igazán egyedi néven? Esetleg a közös csengést használhatnátok....Akkor mindkettőtök családja is benne lenne! Teljesen.
A két lény úgy nézett össze, mintha legalábbis nem házasok lennének, de egymás képességeit méricskélő párbajellenfelek.
- Majd megkérdezzük a többieket is! Annyi javaslatból csak találunk majd megfelelőt! - horkantam fel.
Sinful a kancájára meredt, és lassan elmormogott valami olyasfélét, hogy "jó lesz más név is". Sunlight szégyenkezve csak biccentett, aztán összebőjva mentek el, ahogy eredetileg jönniük kellett volna.
'Ez problémás lesz......' |
Szerelem
Egy napon találtam egy lovat jehyt. hazavittem és amikor punky észrevette elvágtatott, tudtam hova.
jehy azt mondta, hogy marad. volt egy képem jehy-ről természetesen ez eltűnt. volt egy külön rész ez volt punky kis birtoka oda mentem ott volt punky és a kép is, de megdöbbentem, hogy a kép körül szívecskék voltak. punky tehát szerelmes. Megbeszéltem vele hogy találkozzanak jehy-vel beleegyezet. elmentem jehy-hez is elmondtam neki mindent és itt elpirult. Azt mondta, hogy ö is szereti punkyt.ez a mondat mindennél jobb volt. este találkoztam elég jól sikerülhetett, mert másnap odajöttek hozzám és megkérdezték, hogy összeházasodtatnak-e?
-persze én leszek a pap.
-rendben –mondták.
Mind a ketten igent mondtak nagyon örültem.
Másnap kibövitetük punky kis birodalmát a tába mely régen a punky feliratot hirdette most a jehy és punky ált a helyén
punky lehy
estilla |
Isten veled Rain!
Rain csöndesen ügetett egy kis mezőn és egy bokornál megállt.
A gazdája hívta ide.
-Rain!-szólt egy gyengéd hang.Rain arra kapta a fejét.Jezzy volt az.Megsimogattam.
-Rain tudom ,hogy nagyon hiányzik neked Szilaj és én tudom ,hogy nem tarthatlak magamnál.Te így csak szenvedsz!-mondtam.A kezemel lassan végig simogattam a nyakát és a tollat amit a sörényébe tűztem szépen lassan kivettem.
-Szeretlek de nem akarlak kínozni!-mondtam kicsit akadozva.Éreztem a gombócot a torkomban.Szorsan átöleltem a nyakát.
-Hiányozni fogsz nekem!-mondtam szinte suttogva.Szépen lassan elengedtem de tudtam ,hogy Rain így lesz a legboldogabb.Intettem a kezemmel amitől egy nagy kör alakú járat keletkezett.A járat a völgybe vezetett ahol Szilaj várta.
Boldogan felnyerített de mielőtt átment volna a kapun vissza fordult hozzám és rámmosolygott.Visszamosolyogtam rá.
-Isten veled Rain!-suttogtam.
A lelkem megnyugodott és Rain átvágtatott a kapun.Bezértam utána.
|
Új élet...
Iczekry boldogan sétálgattott az erdőben.A tóhoz sietett.Egy nagy játék után a kiszáradás szélére került.Hamar meg is találta a tavat amiből azonnal nagy kortyokkal inni kezdett.
Egy kis idő múlva felkapta fejét, mert nem mindennapi szárnysuhogást hallott.Fejét nem ijedten, hanem boldogan kapta fel, mert tudta ki közeledik.Hamar meg is pillantotta a hattyút, melynek szárnyai édes hangját hallotta.Iczekry megfordult, háttal a tónak, a hattyú pedig leszállt elé.Egymásra mosolyogtak.Ekkor olyasmi tötént amire nem mindenki számított volna.A hattyú átalakult emberré, pontosabban elfé.Iczekry azonnal a nyakába ugrott, szárnyaival ugyanígy tett.Ez az elf nem más volt, mint az Afraiak feje, Timi.
Végre megszólaltak, üdvözölték egymást, majd a pegazus boldogan mesélni kezdett előbbi játékáról a többiekkel.
Timi gondolatai nem ott jártak, hanem ott, hogy hogyan mondjon el pegazusának valamit, aminek egyben örült s és nem is.Aztán úgy döntött közbe szól a pegazus beszámolójába.
-Iczekry!-kezdte-Mondanom kell valamit!
-Igen?
-Hogy is kezdjem!Szeretném, ha eriszi lennél!
A pegazus döbbenten meredt gazdéjéra, nem tudta örülnie kéne, vagy sírnia.Végül nem szólt semmit.
-Biztos vgyok benne, hogy jobb lenne neked köztük!...Hogy miért Téged választottalak?Mert Te egy gyönyörű és kedves pegazus vagy aki egyben mindenkit megért!Engem is!...És, hogy miért?Nem iagzán tudnám kifejezni magam!Egy érzés, aminek úgyéreztem soha nem fog nyugodni hagyni!Egy erő, aminek biztos voltam benne, hogy nem szabad az útjába állni!
A pegazus mindig is szerette az eriszieket, de most döbbenten meredt még mindig gazdájára.Közelebb lépett hozzá, majd újra átölelték egymást.
Iczekry hátrébb lépett, majd megértően bólintott.
-Soha nem foglak elfelejteni!
-Ahogy Én sem Téged!-mosolyodott el Timi, mert látta, hogy a kanca tényleg megérti Őt-Hát akkor.....Iczekry!Ezentúl Eris lesz a gazdád!-jelentette ki.
Ekkor a pegazus körül csillagpor kezdett kavarogni, mire a kanca eltűnt és a következő hely ahol felbukkanhatott, az valahol Eris közelében volt.
"Eris!Csak arra kérlek...nagyon vigyázz rá!"-küldte gondolatát Erisnek Timi, majd újra hattyúvá változott, mégegyszer rápillantott arra a helyre ahol az előbb Iczekry állt, majd kitártva hatalmas szárnyait felröppent a fák fölé és hamar eltűnt a ködben.
|
Vadvidéki kalandok III.
Leolan egy dolgot tudott csak a Dimenziókban sétálgatva: lelke olyan könnyű, mint egy tollpihe és soha többé nem akarja visszakapni a régi, sokácipelt terheket.
Üstökös megmentette, miután bekeveredett a Pókok Útvesztőjének mélyére, és fogoly lett hetekig, végignézett egy csomó szörnyűséget, és őt magát is majdnem felfalták, azután pedig oly hiába futott oly soká!
Most tudta, hogy nemcsak a testi szenvedést hagyta maga mögött....Nemcsak a magányt...De a teljes biztonságot is megtalálta, amiben már az idejét sem tudta mióta nem volt része!
Nyugodt volt és erőteli...Hogy hiányzott mindez! Nem is vette észre!
'Mégiscsak...megérte az a vadvidéki kaland....' mosolyodott el. |
Ki vagyok?
Egy idegen. Egy olyan ember akit senki sem ismer. Lulu. Az oktondi Lulu. A tudatlan Lulu. A béna, béna, béna Lulu!!!!!!!!!!!!!!!! Több hónapja nevelek,és még mindíg csak Catly-t ismerem. Miért? Zárkózottnak érzem magamat.
Több hónapja nevelek itt, mégsem ismerek senkit.
Egy nap Monocerussal, Rihannával és Dornával sétáltam. Jött velem szemben egy nevelő. Köszöntött. Én is akartam köszönni,de nem jött hang a torkomon. Mint egy félős kutya, elkezdtem hátrálni. Kishíján ráfúródtam Rihanna szarvára. A szám nyitva volt. Az ajkaim remegtek.Túlságosan félős vagyok.
A nevelő vállat vont, és továb sétált. Miért vagyok ilyen? Miért nem mondtam semmit? Sikítva és sírva akartam utánnafutni. Már mozdult a lábam, de rájöttem, hogy ez nagyon buta dolog lenne tőlem.
Na jó. Mély levegő. Tennem kell valamit. Ekkor egy kövér esőcsepp hullott a fejemre. Egész zimankó! Most mi lesz?
Folyt.: Ki vagyok? 2
Lulu |
Vadvidékei kalandok II.
Leolan izzadtan, zihálva rohant össze-vissza, föl és alá, határozottan érezve: jó ideje körbe-körbe jár!!! Ez a hely valóban útvesztő volt, és a holtfáradt kancát már lidércnyomás gyötörte! Fogalma sem volt, hogy ami hozzáér csupán légáramlat-e vagy gyilkos mérgű háló, amik néhol már csúful megkopasztották, és csoda volt, hogy élve szabadult meg tőlük, ha szelet érzett nem tudta higgyen-e neki, és ha követni kezdte is, hamar elvesztette a nyomot, ha elindult egy irányba, biztos lehetett benne, hogy nem tudta tartani! Egy ideje már hangokat is hallott, motoszkálást, óriás rágók csattogását, és fáradt szemei jojózása csillogó szemeket vetített minden sarokba!
Gyakran halálrarémült és órákig lapult egyhelyben, torkában dobogó szívvel, máskor meg eszelősen rohant előre megállás nélkül, sikoltozva, nem is tudva magáról. Nem tudta már, hogy mennyire volt épeszű ötlet idekeveredni, és azt sem, hogy hogy fog ebből a gyilkos labirintusból kikeveredni! Ez már nem kaland volt, hanem élet-halál harc!!!
Most fogcsikorgatva, fújtatva, szárnyaiba csomagolva magát, zilált, arcába lógó sörénnyel léptetett előre. Észre sem vette, hogy alatta határozottan lejt a talaj.....
Néha eszébe jutott fia, akiért ki akart jutni, csak ez adott erőt, hogy továbbmenjen. De a tanácstalanság akkor is fojtogatta.... |
Vadvidékei kalandok I.
Leolan végre egyedül, szabadon kószálhatott a világban! Nagyon szilaj, nagyon vad, nagyon feszes, nagyon merész és kimerítő repülés után vágtatott be Isthal barlangjaiba! A járatok egy ideig épp olyanok voltak, mint a földalatti barlangrendszeréi, de aztán megérezte az elméjére települő nyomást és bizsergést, ami a vadmágia jele volt, aztán a surranó hangok is mutatták neki, amik hol előtte, hol mögötte idegesítették, hogy nincs egyedül, de társasága nem mutatkozik.
Nem ijedt meg. Épp arra vágyott, hogy "berozsdált" tagjait és elméjét megedzhesse!
Ujjongva rohant tovább, keresve a vörös folyót.
Aztán rádöbbent, mikor szinte egy hatalmas fekete szivacsban érezte magát, hogy túljött! Egyenest a Pókok Útvesztőjébe szaladt!
Összehúzta magát, és elindult előre....Mostmár nincs más hátra, csak előre! Egyedül... |
A Sötétség emléke
A Sötétség határán túl kezdődik az erdő. Csodás hely. Sok-sok zöldlombú fa, átjárhatatlan bozótok, rejtélyes virágok, és sok-sok más kis csoda.
Madarak dalolnak, őzek nyomán zizzennek a levelek, róka oson a bokrok alatt........
Sosem lehet megunni az Élet szépségét.
De van ott más is.....
Az Életnek része az elmúlás.
De van egy hely az erdőben, ahol csakis bánat lakik.....
Csak akinek tiszta a szíve, az látja meg a sűrű fák között előcsillanó fényt. Csak, akinek nincs ártó szándék a lelkében, az tudja követni. Csak aki érző szívű, az léphet be a tisztásra.....
Itt mindig halkan dalolnak a madarak, és soha nem láthatsz nyomokat. Itt mindig a lombokon szűrődik át a napsugár. Itt mindig harmatos a hosszú fű, és különös, borzongató szellő jár.
Itt mindig elcsendesedsz, ahogy beszívod a iszta, különös illatú levegőt.
Örökké zöld és mágikusan védett ez a kicsiny, könnyes tisztás.
Örökké régi emlékeket idéz az elmédbe.
Aya mezejének hívják ezt a helyet............ |
Új szelek szárnyán...
A világ megváltozott, és a szelek és hangok felolydultak, és lassan, egyre erősödve és eyre nagyob lendületel elindultak a világba.
Fáfnír pedig felébredt.
A Víz új dalt zengett, erőset, bennepedig egy hang csengett...régi hang...felejthetetlen hang...
Fáfnír megértette a világot, a hangokat, lelkeket mag akörül, és a hatalmas, hófehér szárnyak új életre keltek!
Óriási csapongás, egy kavarodás, és ragyogó buborékok, mint gyémántok jelezték a sárkány útját felfelé, ki a jeges, tiszta tenger mélyéről, hol oly soká aludt.
'Eljött az idő!' szegezte felfelé tekintetét, míg a féy lassan eljutott az arcáa, és szemei ragyogó sárgája kiolvadt a semmiből.
Aztán már csak pár méter a furcsa, messziről a halaknak repülésnek tetsző suhanásból, és Fáfnír ripityára törve a sima felszínt, felszárnyalt!
Emelkedett, emelkedett, míg a tó gyűszűnyi csepp volt csak alant, és akkor, a jeges szélnek kifeszítve a szárnyait, száguldani kezdett, eggyéválva a zúgással körötte, úgy szállva a tájak felett, ahogy csak a sárkányok neme tud.
A holt, örökké jeges, halálkísértknek való táj mögötte maradt, nem sírva a búcsún, épp úgy, ahogy Fáfnír sem sajnálkozott, és ő hirtelen meglátta!
A Kapu, ami kivezetett ebből a menedékből-börtönből épp előtte ragyogott meleg napsugarakat árasztva a fehér fagyba.
Fáfnír vissza sem nézve repült át rajta.
Hosszú, álomszerű zuhanás....
És Fáfnír elérte a Birodalmat! Ahol annak idején elbúcsúzott, mert nem érezte úgy, hogy ott kellene marania, ahol annak idején kimerült, és ezért elbocsátást kért az Úrnőtől, hogy pihenhessen. Ahol véget ért egy élet...és ahol most egy új kezdődik.
A pihenés véget ért, és ő újra hazaérkezett, mert eljött a cselekvés és a találkozás ideje.
Fáfnír elméjébe idézte a hívást újra, majd már tudva mit tegyen, irányba állt a Főhadiszállás felé.
|
Folytatás
Draugherit és Stranger unottan repültek az éjszakai égen.
- Hát nem tudom hogy vagy vele, de szerintem kezdünk kicsit elpuhulni. - mondta Draugherit.
- Jkjaaahhhhh. - mondta Stranger. A beszéde rohamosan javult, de valamiért a kiejtése meglehetősen sajátos maradt. Draugherit sokat gondolkozott ezen, de végül arra jutott, hogy lehet, hogy Stranger így normális.
- Kellene valami.....valami, amivel legalább kipróbálhatjuk, hogy romlottunk-e, és ha igen, mennyit.
- Ikhgennnhnnn.
- Akkor keressünk valamit! Ha puhányok leszünk, nemcsak szégyen lesz, de én utálom, mikor közröhej tárgya vagyok!
- Jahhhh.
Hatalmasat szippantott a levegőből, és megcsillantak a szemei.
- Stranger! Ma szerencsés napunk van! A Sötét szagát hozza a szél!
Stranger szemei szintén felizzottak és hörrent egy halkat és mélyet.
Aztán a két félsárkány lesuhant a mélybe, a hatalmas erdő lombjai alá. Nemsokára az avaron álltak és előrenéztek egy kisebb tisztás irányába.
- Gyerünk! - suttogta Draugherit.
Stranger csak halkan morrant egyet.
Nesztelenül, sárkánymódra kúsztak oda tűz fényének a szélére. A tűz mellett két lovag feküdt. Páncéljuk egész testüket eltakarta, de a levegő felőlük mozgott, így a szaguk elárulta, hogy Draugherit nem tévedett: a Sötétség szolgái voltak! A légzésük ritmusa pedig elárulta, hogy mély és erős az álmuk.
- Akkor rajta!
Bekúsztak a tisztásra, a lovagok fölé hajoltak...és két pillanat múlva, hangok és ellenállás nékül végük volt.
A két lény felegyenesedett.
- Szép volt! - mondta hangosan Draugherit.
És ekkor, a fák ágairól valami rettenetes zuhant rá!
Az volt a szerencséje, hogy a lény nem pont a hátára és a nyaka tövébe érkezett, hanem az egyikszárnyára és kicsit oldalra. Így egy rándítással megmentette magát attól, hogy azonnal eltörjék a nyakát.
Sranger a segítségére sietett volna, de akkor egy másik dög ugrott rá!
A két peguni bajban volt, méghozzá nagyban!
De Draugherit érezte, hogy ezek ellen a támadók ellen mit sem ér a mágia. Stranegr szintén tűz és varázs nélkül hempergett a földön támadójával, akiről Draugherit még mindig nem látta micsoda, így ő is rájöhetett ugyanerre.
Draugherit ezalatt veszettül dobálta magát, ágaskodott, pedig majd' leszakadt a háta a rettentő súlytól.
De aztán az erőfeszítései meghozták a várt sikert: az akármi beletépett a szárnyába, de lepuffant a földre!
Draugherit pedig azonnal rávetette magát, teljes erejéből rúgdosva!
És ekkor hihetetlen dolog történt: a támadó, aki egy irdatlan, fekete tigrisnek tűnt, görbe, hajlott lábakkal és csupa-izom testtel, tűhegyes fogakkal és elképszető erejű állkapoccsal, beugrott a bozótba és eltűnt!
Egy egész pillanatnyi szájtátás után észbekapott, és Strangerhez pördült, aki szintén elképedve állt már. Az ő "tigrise" is eltűnt.
- Gyerünk innét! - mondta nyomatákosan, és Stranger ellenvetés nélkül, gyorsan követte magasan az erdő fölé.
Már jóideje fenn lebegtek, mire megszólalt:
- Nem tudom, Te hogy vagy vele, de nekem ennyi elég volt....
- Nekhhemmrrrisshhh.
- Azt hiszem, ezek a lovagokhoz tartoztak! Mielőtt eljöttünk láttam nem messze eltört lánsokat és furcsa nyergeket....
- Lehetttt.
- Akkor a Sötétség fejlődik! Tudod.......Azt kell higgyem, hogy mégse puhultunk el annyira! Ezek a dögök igenis nagyon veszélyesek voltak!
- Igheennnn. Szó'olni khrrreeellll a többrhieknek!
- Úgy van! Tűnjünk innen!
A két teremtmény hamar tovatűnt az égen...
|
Új kezdet
Steel napokkal ezelőtt ért vissza. Az idő nagyon közel volt. Már pihenni sem bírt. A teste hófehéren világított, beragyogva a csarnokait, miközben ő sétált és sétált.
'Csak tudnám milyen lesz...'
Izgult. Ő, Steel idegeskedett. Hiszen nem is lehetett volna anya! És most mégis a szülésére készül....
Izabónak nem szólt. Nem is tudta miért. De nem....
'Egyedül...Félek...' döbbent rá...De akkor sem szólt senkinek.
Hirtelen megállt. Megremegett.
A teste vakító fehéren felragyogott és szétzilálódott!!!
'Mi történik velem?!'
Hatalmas, hófehér köd lebegte be a Belső Termeket.
Aztán hirtelen kettéoszlott.
Steel vadul lihegett. A kövön feküdt és nagyon-nagyon gyengén érezte magát.
De végül feltámaszkodott. És rádöbbent, hogy nincs már egyedül!
Nagy kínnal felkelt és odatámolygott a ragyogó fény forrásához. Könnyek csorogtak végig az rcán, olyan gyönyörű csikó feküdt előtte. És őrá mosolygott!
A csikó vakító fehér volt, homályos kontúrokkal és már most gyönyörű, míves sárkányszárnyai voltak.
- Szervusz kicsim. - mondta és megcsókolta a kicsi homlokát. Az újra mosolygott és anyját nézegette éjfekete, óriási szemeivel. A homloka, Steel érintése nyomán, már ezüstös lett és hűvös, de a teste többi része még mindig ragyogott.
Steel lefeküdt mellé és magához húzta.
A csikó tudata újra és újra megérintette a tudatát, majd elmerült benne. Színek, képek, öröm és még ki tudja mi minden kavargott benne. És Steel még ennek a kaotikus élménynek is örült!
Egyetlen pillanatra összeszorult a torka. Sosem lesz már része abban az eggyéválásban, amiben a csikónak hála lubickolhatott. A kapocs erős lesz az elméik közt, de az a kapcsolat visszavonhatatlanul a múlté.
A következő percben összeszidta magát. Ez önzés volt! Izabónak sosem lehetett abban a mélységben része. Hálával kell gondolnia az együtt töltött szép szakaszra és most örülnie kell, hisz valami hihetetlen, új, ismeretlen kezdődött el.
|
Élet
Steel visszahúzódott termei legmélyére. A Fagyott Tavak alatt sok-sok különleges élőlény lakott, de neki volt a legnagyobb, legelszigeteltebb és legbiztonságosabb lakóhelye.
Mivel az élete egy felrúgott méhkasként zavarodott össze, nem akart kinnmaradni. A kinti világ veszélyes volt. Ha pedig nem volt teljesen ura a tetteinek és gondolatainak, a képességének, akkor nincs tökéletes biztonságban odakint. Most pedig nem is csak saját magáért felelt....
Így újra itt volt, elzárt csarnokaiban és szokta új helyzetét. Nemrég azért mozdult ki, mert biztos volt abban, hogy tudja mit akar és mire mivel kell válaszolnia. De most mindez odalett és neki most újra el kell érni ezt a nyugodt szintet.
Hát bizony..... a vemhesség, egy másik lényre való felvigyázás ilyen közelséggel és közetlenséggel meglepő volt. De már közel sem kellemetlen! Az első időkben majd beleőrült, hogy már nem teljesen független, valaki állandó koloncként vele van.
De aztán, amint kicsit lehiggadt és elkezdett befelé figyelni, rácsodálkozott, hogy voltaképp micsoda ajándékot kapott a Sorstól.
Ő világ életében egyedül volt. Nem volt senki, aki hozzá hasonló lett volna, aki igazán megértette volna és emiatt bezárult és kívülálló lénnyé alakult. Aki egyedül volt "kinn". Most a lehető legkevésbé volt egyedül. De Ez a lény pont olyan volt mint ő. És szerette őt. Ez először meglepte. Aztán egyre jobban megszokta. A kicsinye nemcsupán benne volt, de a részévé vált. Az elméjük egyre többször ért össze és ez a társaság maga sem tudta eddig mennyire hiányzott neki.
Amint felébredt egy boldog tudat üdvözölte. Gyakran fel is ébresztette! Aztán egész nap ott sertepertélt egész áló nap a fejében. És Steel egyre többet mosolygott ezen! Ő korábban a védett csarnokaiban sem fejezte ki az érzelmeit, de most volt, hogy a boltívek egész nap remegtették az irdatlan termeket a nevetésétől.
Ez a kapocs felfoghatatlanul erős volt. Sosem szűnt meg. Mindig ott volt. És Steel rádöbbent, hogy ez nem csupán nem gyengítette, de egyenesen átalakította egy erősebb és jobb formába. Ezt az erős, anyai oldalát természetesen nem fogják látni mások. De jó volt tudni, hogy ilyen is lehet.
Egyre többször volt, hogy a nagy, derengő csarnokokban sétálva végig beszélgetettek.
Képek, érzelmek áramlottak Steelbe és rengeteg kérdés, ami az ő elméjében lévő képekre vonatkozott. És ő válaszolgatott és válaszolgatott.
Izabó gyakran meglátogatta őket. Rengeteget beszélgettek ők hárman. És Izabó is nagyon közel került a csikóhoz. Érdekes módon egyedül a kicsi nem érezte különösnek ezt a helyzetet. De idővel a két kanca is megszokta.
Felejthetetlen vágták, nevetések jöttek.
És Steel meglepődve vette észre, hogy szinte mindig mosolyog. De ezt is elfogadta.
Már nem semmítődött. Nem kockáztatott. És csak eriszieket engedett be. Ha azok nagyon akarták....
És várt és válaszolgatott és mosolygott.
'Anya vagyok. És egy életet hordok magamban. Ami a sajátom része.....'
|
A folytatás útja
Az már biztos, hogy attól még Stranger vad és gyakran érthetetlen maradt, hogy elkezdett kapcsolatot létesíteni Draugherittel.
De szépen lassan megértette, hogy mostantól nem zárkózhat be, megértette, hogy Draugherittel mégiscsak jobb, mint nélküle.
Határozottan úgy tűnt, hogy néha figyeli fajtársát.
És idővel a durva, birkózós játékok új lépcsőre léptették őket: Stranger elkezdte megérteni a beszédet és annak szükségességét!
Ő nem volt hajlandó beszélni, de Draugheritet mindig figyelte, ha hozzá szólt és bizonyos szavak értelme már láthatóan teljesen világos volt előtte. Élelem, legfontosabb szavak (menekülj, bújj el, fuss, repülj), anyagok, jelenségek.
Stranger és ő gyakran kirepültek, gyakran csak úgy a szórakozás kedvéért, alig legeltek valamit, csak őrülten száguldoztak és varázsoltak! Főleg, ha Srangernek vadászni támadt kedve és olyan prédáról volt szó, amit Draugherit ráhagyhatott, akkor az őrült utánaszáguldásban, néha szikrák vágódtak ki a szeméből, sokkal gyorsabban repült, mint amire képes lehetett és volt úgy, hogy vilámokkal vegyes lángok csapódtak ki a szájából és nem is kelett tovább üldözni a zsákmányt, mert frissensültként ott volt előttük!
Draugherit ezt képtelen volt kihozni belőle máskor, de örült, mert ez talán idővel eltüntethette a mágiától való félelmét. Mert ő valahányszor mágiát használt, Stranger mindig elhúzódott.
De Stranger fejlődött, ezt nem lehetett tagadni.
Csak épp a társaságot nem merte neki megmutatni!
Ám ez a probléma magától megoldódott egy napon.
Draugherit és Stranger bújócskáztak. A sárkányok általában képesek kaméleonszerűen akármilyen felületen megmaradni és minden megtalálásnál vad birkózások következtek! Féktelen és szilaj játék volt, de ők ezt szerették.
Aztán Stranger úgy elbújt egy alkalommal, hogy képtelen volt ráakadni! Meggyőződésből nem használt ilyenkor mágiát, meg hát ezek a játékok épp arra voltak a legjobbak, hogy mágiamentesen fejlődjenek mindketten!
A barlangjaik legmélyére kúszott, minden zugba befurakodott, de Stranger egyszerűen eltűnt!
Aztán egyszercsak valami furát érzett. És radöbbent mit!
Rémülten repült a kijáratok felé. Sranger pontosan tudta, hogy meddig szabad kimenni és sok helyütt egyébknt is mágikus zárak akadályozták a kijutást! De az egyik helyen a mágikus zár eltűnt! Épp a legrövidebb kivezető úté!
A torkában dobogó szívvel repült kifelé.
'Ugye nem? Ugye nem?'
És akkor elérte a kijárat folyosóját...
A fény a szemébe vágott, ragyogón, tavaszosan, fehéren, de egy sziluett látszott a kijáratban. Sárkányszárnyakkal.
- Stranger! - kiáltotta és gyorsított.
Aztán, ahogy közeledett, a szemei megszokták a fényt és hihetetlen látvány tárult a szemei elé:
Stranger valóban a kijáratban, a fényben (!!!) állt és meredten nézett egy másik lényt, aki szintén szó nélkül meredt rá szemből, odakintről. Egy illető, akinek szintén sárkányszárnyai voltak, aki szintén egy hihetetlen kivülálló volt félelem nélkül nézhetett rá Strangerre, aki szó nélkül meredt rá, düh nélkül, félelem nélkül.
Draugherit csak lebegett nem messze tőlük és bámult.
Aztán lassan közeledett feléjük és odaszólt a távolabbi alaknak:
- Izabó! Kérlek! Vigyázz...
- Ne. Semmi baj... - válaszolta a fekete kanca.
És végül Draugherit olyasmit látott, amit nem tudot elhinni és szerencséje volt, hogy alacsonyan repült, mert a szárnyai felmondták a szolgálatot és leesett a földre.
Stranger ugyanis ránézett mikor még a levegőben volt, aztán visszafordult Izabó felé, nézte, nézte és a következő percben meghajolt! Kinyújtotta a földön - mintha lefeküdni készülne - a mellső lábait s a fejét rájuk hajtotta, miközben a szárnyait kiterjesztette a föld felett.
Izabó előrelépett és Sranger háta fölé nyújtotta a szárnyait. Aztán hátrahúzta a szárnyait, ellépett Stranger mellett, két szárnycsapással felszállt és tovatűnt az igazán csak általa ismert barlangok útvesztőjének sötétjében.
Stranger felemelkedett, belenézett a fénybe, aztán ránézett Draugheritre oldalt és (ragadozómódra, ahogy Draugherit szokta) elmosolyodott.
Majd intett egyet a fejével, amúgy hívón és féktelen erőbedobással felszállt a napfényes égre.
Ott, a napfény végtelenül pazar fürdőjében megállt és lenézett Draugheritre.
Ő pedig - mit is tehetett volna? hisz egyetlen fajtársa! - utánaszállt a festményszerűen valótlan, kék-arany égen. |
[30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
